Dr. T. Túri Gábor: „A Szépség, aki itt jön“, vagyis Nofretéte, és az ő évszázados rejtélye

Nofretéte egyik ábrázolása a szobrász, Thutmosis műhelyéből,
amelyen a fej tetején található kis rögzítőoszlop lehetővé teszi a különböző frizurák kialakítását.
(Altes Museum, Berlin. )

Elöljáróban megígérhetem, hogy Nofretétén keresztül most nemcsak Egyiptom történetének egy vékony szeletébe fogunk bepillantást nyerni, hanem – és ami számunkra nemkevésbé lesz érdekfeszítő – ezzel kapcsolatban majd érdekes összefüggéseket is észrevehetünk, Egyiptom ezen időszaka és a mi turáni-szkíta őseink kultúrája között.

Nofretéte kilétével az 1800-as évek eleje óta foglalkoznak a kutatók, és ennek során először, csupán abban tudtak megegyezni, hogy nem volt egyiptomi származású.
De akkor ki is volt valójában Nofretéte, vagy más írásmóddal Nofertiti?

Különös módon, ez a szépségéről híres királyné, egy olyan fáraónak volt a felesége, akinek a neve bár régebben is ismert volt, de ez a név az öt óegyiptomi királylista egyikén sem szerepelt.(1)

Aztán a 19. század legvégén megtalálták az egyiptológusok az ún. Amarna-leveleket, amelyek alapján aztán megszületett később, a fáraók ún. Amarna periódusának fogalma, és amibe végül Nofretétét és a férjét Echnatont is besorolták.…
Mert – ebben az időperiódusban – az addig ismert királylistákon, csak III. Amenhotep (vagy máshogy: Amenophis) neve volt megtalálható, amelynek jelentése:
"A Mén-isten gyermeke", vagyis a mi nyelvünkön értelmezve: "A Mén (o) fi" ,
valamint még előtte ennek a fáraónak az apja is:
IV. Tuthmosis, aki ezt a nevet negyedikként viselte, és ezek mindegyike Toth istenről írta a nevét, amivel azt fejezték ki, hogy ők "Thot istenhez hasonló"-ak, illetve, ismét a mi nyelvükön értelmezve: ők a"Tóth más (-ai)".

Aztán itt, az említett III. Amenhotep után, váratlanul "szünet" következik ezen az említett listán, és az utána következő fáraó ebben a feljegyzésben, a már több, mint 30 évvel későbbi, katona-fáraó:
Hóremheb.

Mielőtt itt továbbmennék, valamit már most meg kell jegyeznem.

Sokan azt gondolják, hogy ha történelemkutatásban valakik elfoglalták már azt a helyet, ahol pedig jogosan neki kellene állnia, akkor már nem is próbálkozhat odalépni. Azt hiszi, hogy a történelem olyan mint a sakkjátszma. Ahol már áll egy másik bábú, oda már mi nem léphetünk!!
Pedig ha sakkozunk, akkor tudnunk kell, ott abban is van olyan helyzet, hogy arra a bizonyos (más által elfoglalt) helyre, mégis léphetek, mégpedig úgy, hogy ezt az oda "betolakodót" egyszerűen kiütöm onnan.(2)

Ezt szeretném most én is ezzel az írásommal megtenni.
Ugyanis az előbbi példamondathoz hasonló törtent az egyiptomi régészet ún. Amarna periódusával kapcsolatban is.
Mert, miközben jó száz éve elkezdődött e leletek kiértékelése, egyszer csak, a múlt század 30-as évei után, egyesek igencsak meglepődhettek, mert mind gyakrabban olvashattak egykori, hébernek tartott szereplőkről, sőt héber származású egyiptomi fáraókról is.
Ezek a vélemények a Bibliának arra az ószövetségi elbeszélésére hivatkoznak, amelyben Józsefet a féltékeny testvérei, állítólag 17 éves korában Egyiptomban, eladták rabszolgának. (Moz1:39)
A Bibliának ez, az inkább mondai, mint történelmi szövege, azzal folytatódik, hogy idővel itt József, végül egy "vezír" rangjára emelkedett, és a – meg nem nevezett (!) – fáraó mellett gyakorlatilag Egyiptom uralkodójává válik, mialatt behívta magához családját, annak egész rokonságával együtt.

Ez tehát a zsidó "romantikus" történetírás alapállása (még ma is), amely gyakorlatilag a híres pszichoanalitikus – a héber származású – Sigmund Freund "felismerésével" kezdődött 1937-ben.
Mivel ekkor ő, Mózes nevének etimológiai elemzésével jutott erre a megállapításra. Ugyanis szerinte, amikor a Biblia egyiptomi (szintén meg nem nevezett) hercegnője megtalálta a Nílusban, az oda kitett gyermeket, azért adta neki a Mózes nevet, mert a héberek a "víz"-re a "mo" szót használták, míg az "akit megment a vízből", arra pedig az "uses" kifejezést.
Ehhez még Freund azt is hozzátette, hogy a Mózes nevet a héberek Mosheh vagy Mosshe formában írják, ami szerinte a héber "mosche" szóból származik és ennek jelentése: kihúzni, kimeríteni…(3)
Ezek után nem csoda, hogy különösen a 2. világháború alatti holokaustot követően (és utána most a 21. században is), szinte "sorozatban" jelennek meg az ezt megerősítő írások, mint amilyen pl. a szintén zsidó származású Rut Ginsburg, az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának bírája és kultúrtörténész, Jan Assmann (egyiptológus, vallás- és kultúrtörténész), vagy Wolfgang H. Schrader (1942-2000) német filozófus,  és mások könyvei.
Ezek mindegyike azt kívánja bebizonyítani, hogy Echnaton fáraó, tulajdonképpen héber származásu volt, és a valóságban ő nem volt más, mint Mózes.

Természetesen itt ezekben az írásokban fel sem merült a kérdés, hogy amikor megtalálta az egyiptomi hercegnő, a folyóban lévő kosarat, miért így szól ez a történet?

"És kinyitá és látá a gyermeket; és ímé egy síró fiú. És könyörűle rajta és monda:
A héberek gyermekei közűl való ez" (2Moz2:6)

Miért mondta ezt a fáraó lánya? És honnan tudhatta azt rögtön, hogy a csecsemő héber?
Utána – az írások szerint – elvitték egy zsidó szoptatódajkához… De, miért pont egy zsidóhoz?
Ez a dajka pedig, később:
"Amikor felserdült [a fiú], visszaadta a fáraó leányának, aki ezután úgy bánt vele, mint a saját fiával, és a Mózes nevet adta neki, "mivel – úgymond – a vízből húztam ki". (2Moz.1:19)

Miért adta neki a fáraó lánya ezt a nevet, amikor saját fiává fogadta, és honnan tudhatta, hogy ez a Mózes név (és ezeknek a szórészletei) mit jelentenek a héber nyelvben?

Ezek fölött a kérdések fölött, az Egyiptomról szóló héber írások, egyszerűen átsiklanak, és a bibliai Mózes történetét hiteles történelmi tényként könyvelik el… Annak ellenére, hogy ma már ők is jól tudják, hogy az Ószövetség írásai közül sok – mint például az ember teremtése, vagy a Noé története is –, csak egyszerű másolatai az egykori régi, mezopotámiai irásoknak.

És lám, pontosan így van ez Mózes történetével is, mert ennek előzményét, szinte szó szerint megtaláljuk az 1000 évvel korábban élt Sargonnak, az akkádok királyának (Kr.e. 2371-2316) történetében, amely asszír szöveg így szól:

"Anyám fogant engem.
Titokban szült engem.
Nádból font kosárba tett,
és szurokkal zárta le annak a tetejét.
Bedobott a folyóba,
amely nem emelkedett a fejem fölé,
és elvitt Akkihoz, a víz merítőjéhez" (4)

Mindezek elenére továbbra is – minden történelmi bizonyíték híján – Mózes nevét, ebből az innen átvett és átmásolt, "kimerített", "kiemelt" Mosheh szóból vezetik le, amely esemény később, állítólag Egyiptomban is, pontosan így történt meg.
Itt már észrevehetjük, és ezzel tetten is érhetjük azt a bizonyos sakkjátszmát, amiről a bevezetőmben írtam, és amelyben egyesek ráhelyeznek egy bábut arra a kockára, amelyiken pedig ennek ott nincs helye.

De a héber romantikus történetírás, itt még ezzel nem áll meg.
Ugyanis a hykszoszok eredetét is – akik Kr.e. 1659-ben szállták meg Egyiptomot – összefüggésben hozzák a héberekkel. Majd az ezt követő zsidó befolyást Egyiptomban, szintén a hykszosz királyok uralkodásának kezdetével kapcsolják össze, akik több mint 100 évig ültek Egyiptom trónján.
E hykszoszok eredetéről pedig úgy vélekednek, hogy

"ezek ázsiai pásztorok voltak, köztük néhány amuri és más elemekkel" (5)

Az itt olvasható amurik (vagyis amoreusok) nyelvével kapcsolatban az a mai elfogadottá vált hivatalos álláspont, hogy ez a nyugati sémi nyelvek közé tartozott... Azonban ehhez azért rögtön hozzá is teszik, hogy nehéz a nyelvükről közelebbit megállapítani, mivel letelepedve a sumérek és akkádok kultúráját átvéve, azok nyelvén kezdtek írni és beszélni...

Az eredetükkel kapcsolatos, itt fent olvasható "más elemek" kifejezésre pedig úgyszintén  érdemes felfigyelni, mert ebbe a csoportba, igen sok más harcos és lovas – de ugyanakkor nem sémi – nép, is tartozhatott.

Tehát a fentiek alapján, egyáltalán nem bizonyított ezekről a hykszoszokról az az utóbbi időben "lábrakapott" feltételezés, hogy ezek valóban zsidók lettek volna, és az, hogy így ezután, ebben az időben, tehát zsidó fáraók uralkodtak Egyiptomban.

1. Kép
Példa az egyik ilyen könyvre , amelynek címe:
Az Egyiptomi héber fáraók, és József pátriárka titkos származása

Mindezt egyesek arra a véletlen szóegyezésre építették, hogy e nép egyiptomi neve "amar", amelyet összefüggésbe hoztak az amoreusok nevével, és ezt pedig önkényesen kapcsolatba állították a fáraók ún. Amarna-időszakával.
Ehhez már most megemlítem, hogy ez az Amarna név azonban, ugyanígy utalhat arra az Amar szóra is, amelynek jelentése:
örökké, hosszú élet, szerencse, örökkévalóság, halhatatlan, soha nem hal meg.

Ez a szó pedig – a szemita amuri nép helyett – sokkal inkább a hinduizmussal, és azon belül is Shiva istennel van kapcsolatban, akihez éppen az Amarna (!) nevű szent barlangjához (6) minden év júliusában a hívők százai zarándokolnak, hogy ott Shiva isten áldását kérjék, ahol ő egykor kinyilvánította halhatatlansága titkait... Feltétlenül érdemes megemlíteni, hogy ilyenkor ennek a
az istennek a teremtő erejét itt a Linga (gyakran stilizált fallusként) jelképezi, amely egy Yoni (egy stilizált vagina) mellett áll. Ünnepnapokon a hívők ünnepélyes szertartás keretében először tej és méz keverékével (amely szimbolikusan az Amrata, a halhatatlanság itala) öntik le a lingát, majd a yonit is, és virágokkal díszítik.
Ezt azért írtam le itt ilyen részletesen, mert érdekes módon ez kapcsolatban van a 4500 évvel ezelőtti, URUK-ban lejátszódó sumér spirituális és kultikus szerelmi aktussal is, ahol az év egy adott napján az uralkodó – Dumuzi szerepében –, Inannával szent nászra lép.
Itt a szent nászágyat szintén virágokkal díszítik, amelyen az uralkodó falloszát (aki Dumuzi szerepében van) és az Inannát alakító fiatal szűzi papnő yoniját, ugyanígy mézzel és tejjel öntik le, illetve kenik meg. Ennek során ott is felhangzik Inanna és Dumuzi váltakozó nász éneke, amely a sumér költészet egyik legszebb, épen megmaradt verse, melynek részlete a lábjegyzetben olvasható. (6.a)

Nem állhatom meg, itt meg ne jegyezni, hogy Inanna (In-an-na) neve a Kr. előtti 3. évezredtől Nana-Istár lett. És lám a Duna egykori neve szintén Istár (Ister) volt, és Magyarországon még ma is vannak Nána nevű községek: NÁNA, falu az egykori Esztergom vármegyében, Párkány közelében, ALSÓNÁNA falu Tolnában, valamint FELSŐNÁNA és TISZANÁNA Heves megyében.

INANNA (vagyis Istár) nagy szerelme tehát DUMU-zi (Dumusi), aki a tavasz hírnöke, valamint egyben pásztor isten is volt, és szerelmük – mint láttuk – igen heves volt.
Vele kapcsolatban is meg kell jegyeznem, hogy neve a magyarországi DÖMÖS nevével cseng össze, amely az Esztergomi járásban fekszik, és amely a régi iratokban még Dimisi-nek volt írva.
A korai magyarországi emberi települések egyik legkorábbi nyoma található itt a községben, amely a kőkorszakból ismert.

Mindezen sok ellentmondás az egyiptomi "amar" szórol alkotott héber és indoeurópai vélemények ismeretében, ez az elmélet mégis sok zavart és bizonytalanságot okozott (és okoz még ma is), a nem zsidó történészek között, illetve azok soraiban, akik ezt a tézist nem vették át.

Ennek tisztázása érdekében, már most kijelentem, hogy véleményem szerint az ún. Amarna periódus (beleértve Nofretétét, a később említésre kerülő Tejét és Echnatont is), nem héber eredetet jelent, hanem sokkal inkább mitanni származást, és ez utóbbit ezzel az írásommal kívánom alátámasztani.

Visszatérve tehát III. Amenhotep történetéhez, ezzel kapcsolatban már leírtuk, hogy az ő apja
IV. Tuthmosis volt, aki Toth (Thut) istenről írta a nevét, vagyis a "Thut istenhez hasonló", máshogy "Tuth más (-os)" jelentéssel.
Mint már szintén írtam, őt követte – a fennmaradt király lista szerint – a katona-fáraó Hóremheb.

E két fáraó között volt az a 30 éves periódus, amikor 4 fáraó követte egymást, és ezek között Nofretéte férjét egyszerűen figyelmen kívül hagyták.

2 és 3. kép
III. Amenhotep fáraó és anyja Mutemwia                                                                                   Relief a fiatal III. Amenhotepről

IV. Tuthmosis halála után fia III. Amenhotep – mint azt a tradició előírta – elvette a még gyermek lánytestvérét Sitamun-t.

Mivel kezdetben, ez a Situmun  a kora miatt, biológiailag még nem szülthetett gyermeket, ezért az új fáraó, elvette az apja (IV. Tuthmosis) nagyhatalmú miniszterének, Ejé-nek a lányát (Tijé-t) is, második feleségként.
A kikötés azonban az volt, hogy ha fiú utódot hoz világra, az nem élheti meg a csecsemőkort, sőt mivel Tiye nemvolt legitim örökös, ezért a fiúgyermek a megszületésekor, még csak rövid ideig sem viselhette az államvallás istenének Amunnak a nevét.
Így az első fiúgyermeke nem is maradhatott életben.

Az eltelt hosszú idő alatt azonban a főfeleségnek Sitamunnak mégsem született gyermeke, így Tiyének (a másodfeleségnek) egyre nagyobb szerepe lett az udvarban.
Ezért, amikor később – a megszületett lánygyermekei után –, ismét egy fia született, Kr.e. 1394-ben, azt már nem ölték meg… azonban elvették Tiyetől.
Az újszülöttet ezt követően az udvarban élő, mitáni származású
Tej (vagy Tejes)
nevű dajkára bízták, aki ezután szoptatta a csecsemőt (! = tej!)

Ezt a fiút, később aztán titokban a Nilus deltájához vitték Zará-ba, amely (a 200 évvel ezelőtt ott élő) hyksosok fővárosának Avaris-nak a helyén terült el.
Érdekes módon itt ez az ifjú rátalált, az apja egyik díszes hajójára, amivel egykor a Zaru (Zara) taván hajózott,  rajta pedig egy arany borjú képével, amelynek a neve Tehen Atu (7) volt, és amit bár az indoeurópaiak "Fényes Aton"-ként fordítanak, azonban a mi nyelvünkön ez a
"TEHÉN" szó
sokkal beszédesebb, különösen, ha egyrészt tudjuk, hogy mindez a hyksosok egykori fővárosának Avaris-nak a helyén volt található, és márészt, ha az említett arany borju és a tehén közötti fogalmi összefüggésre gondolunk.

Térjünk ki most ezért röviden e Nilus-delta történetére és a területén folytatott ásatásokra.
A komolyabb feltárási munkálatok csak az 1940-es évek után kezdődtek itt el, majd végül 2010-ben radaros képalkotó technológiával már föl tudták térképezni az egész várost, utcáival, házaival együtt és benne egy kikötőt is.
Az ásatások legmélyebb rétegében,
az M-N rétegben
feltárták Amenemhet fáraó (12. dinasztia) Awaret, vagy Hawaret nevű települését, a Kr. e. 1930 körüli időből.
Amikor 100 év múlva, Kr.e.1830 után, a kánaániták bevándorlása ide megkezdődött, növekedni kezdett a város, majd ez a következő 100 évben, tovább folytatódott, az említett bevándorlás miatt

A G rétegben 
megtalálták a nyomát annak a Kr.e.1780 körül épített templomnak, amit Setnek (Szétnek) emeltek.
Az akkor már régóta Avarisban élő kánaániták ezt az egyiptomi Setet, Haddad (Haddu) kánaáni istennek tartották, aki pedig az ugariti mitológiában Dagon főstennek volt a fia, testvérével Baál-lal együtt.
Kettejük közül Haddu volt a vihar, a harc és a mennydörgés istene.
(érdemes ezt összevetni a magyarok hadistenével, a Hadúr-ral!).

Mint tudjuk – mivel a Biblia is azt tanítja nekünk –, ezt a Kánaánt, a zsidó nép az Úrtól kapta ajándékba, új haza gyanánt. Ezért is indultak meg egykor Mezopotámiából erre a területre.
Pedig Kánaán nem volt néptelen a zsidók megérkezése előtt sem. Vagyis, akkor ott még sem zsidók, sem pedig arabok nem éltek, hiszen ebben az időben még az arab törzsek is más vidékeken laktak.
A kutatók véleménye szerint, tehát ezek a, már régebben ott lakó kánaániták, nagy biztonsággal szkíták voltak.
Bizonyítéknak számít:
1.  hogy az egyik szent városuk Béth-Seán, mely ma a Genezáreti-tótól délre, a Jordán völgyében fekszik, több ezer éve lakott volt… Ezt, az egyiptomi fáraók III. Thotmesz, I. Széthi és II. Ramszesz is megemlítik, ugyanúgy, mint ahogy a Biblia Bírák Könyve is.
2.  Ezt a városukat pedig az ókorban Szkitopolisznak hívták, aminek jelentése:
a "szkíták városa".
3.  Akkoriban itt Astarté istenőnek a temploma állt, aki Mezopotámiában Istárnak vagy Inanná-nak felelt meg, valamint Egyiptomban Ízisznek, vagy a tehén formájú Hátornak, a görögöknél pedig Afroditénak.

Ezután kezdtek a Kr.e. 13-14. században a nem-zsidó néptömegek keletről – az asszír és babiloni hódítások miatt – elmenekülni, mégpedig részben északra a Kaukázus felé, és részben nyugatra, a kánaáni területekre is, majd itt letelepedni.
Azt, hogy végül, a szemiták ideérkezése után, ezek a szkíta fajú népek meddig laktak itt, erre a választ Zakar András (8.a) pápai kamarás és egyháztörténész, a következőképen adta meg:

"A szittyák utána is folytatták a kánaánita területeken a Nap tiszteletét, sokáig még párhuzamosan a zsidó istentisztelettel is."

Ami tehát azt jelenti, hogy egész Kánaán területén, illetve egyes városkörzetekben, tovább gyakorolták a szkíta napkultuszt – az ősmagyar hithez hasonló –, sólyomisten-kultuszt és bika (szarvas?)-tiszteletet.

Amit az itt előkerült arany sólyom és szarvastehén szobrok igazolnak, valamint a rovásírásos táblák és lószerszám leletek.(8.b)

A héber történetírás persze ezt kissé máshogy fogalmazza, mert a zsidó hagyomány úgy tartja, hogy Kánaán őslakói edomiták voltak.
Ugyanakkor azonban maguk a héberek is leírják, hogy ezek az edomiták viszont mindig is a Napot tisztelték (mint az előbb leírt kánaániták), és máshol még azt is állítják, hogy Nimród edomita uralkodó volt.

Ezzel a témával kapcsolatban itt gyakran megemlítik a moabitákat is, akik szintén a Napot imádták, és amely népet "kultúrnépként" írnak le – ellentétben a szkítákkal, akiket önkényesen nomád "pásztornépként" deklarálnak (!) –, annak ellenére, hogy a moabiták írása megszólalásig hasonlít a székely-magyar rovásíráshoz, amelyet az ún. Mésa (Mesha) sztélén találtak meg.
Bár a sztélét az izraeli (és indoeurópai) történészek, az óhéber írás, a moábi nyelv és a sémi epigráfia máig egyik legjelentősebb emlékének tartanak, az írás fordítása máig sem általánosan elfogadott…
Ugyanis, ez a Kr.e. 840-ben készült sztéle egyáltalán nem biztos, hogy az eredeti moabita nyelvet tükrözi, mert akkor már (mint lentebb írni fogom) Észak-Izrael, már régen elfoglalta a moabiták országát (bár az írásuk betűzete az megmaradt).

4. kép:
A moabiták írása, a Mésa (Mesha) sztéle Kr.e. 840-ből

Ezek alapján jogosan merülhet fel bennünk a kérdés, hogy ez a nép etnikailag valóban sémi és héber rokon volt-e, eredetileg?

Ezek a moabiták a Holt-tenger keleti partján és az Arnon folyótól délre, Moáb földjén éltek.
Az izraelitákkal folytatott rendszeres konfliktusok után az északi Izrael legyőzte őket.
A Biblián kívül, más írásos forrásokban, először a Kr. e. 2 évezredben, egy egyiptomi feliraton jelennek meg, majd Kr. e. 720 körül az asszírok a moabitákat is az legyőzték, és ezután ez a nép eltűnt a forrásokból.

Azért emeltem most ki ezt a népet a megemlített Napimádó népek közül, mert be akartam mutatni, hogy milyen "észrevetlenül" válik egy nép a történelemírók tolla alatt héber vagy s´émita néppé, annak ellenére, hogy köztudott, a sémi népek sohasem nap-, hanem szinte mindig holdimádók voltak.
Ugyanis a szemita holdimádat, már Mezopotámiában, is jelentős szerepet játszott a szemiták történelmében és vallásában.
A holdistent, akit gyakran Sin néven imádtak, áldozatokkal és ünnepekkel tiszteltek. A holdfázisok, különösen a holdfogyatkozás (Hilal), vallási jelentőségűek voltak, és szinte az összes szemita kultúrában tisztelték őket.

Mégis azt állítják tehát, hogy a moábiták egy sémi nép,  annak ellenére, hogy pl. e nép főistene Kemos volt, akitől királyaik származtak, és mellette Baál-Peort is imádták, aki nyilvánvalóan a kánaáni Baál isten regionális változata volt.
BAAL-PEOR vagy BAAL-PHEGOR tehát a a moabiták istene volt, aki eredetileg a sumér és hurri Dagān, sumérul a (dingir)- BE, vagy -BA istennek a mása, és akinek neve után a Peor vagy Phegor, az arról a hegyről származik, ahol ezek a moábiták őt főként imádták, és ahol a legtöbben őt a Napnak tartották.
A zsidók ezzel szemben, Bel-Phegornak nevezik és a tisztátalanság istenének tartják, aki a pokol hét főördögének egyike, és akit főként a nők imádtak, akik magukat bujaságra adták, mert ez szerintük valójában, Priapusnak a termékenység férfi istenének tekinthető.
(Hederich: Gründliches Mithologische Lexikon 1770.)

Hogy miért tartják sémi népnek, ennek a fő oka nyílván az, hogy bár a moabiták a Bibliában szinte mindig az izraeliták ellenségeként szerepelnek (ami valószínűleg a köztük elterjedt Baál-kultuszhoz kapcsolódott), ennek ellenére az Ótestamentum Rut könyvében szereplő moabita Ruth, Dávid király dédanyja volt, és így Dávid nemzetségének törzsi anyja.

Ezek szerint, tehát nyilván az bátoríthatta fel a héber (és indogermán) történészeket, hogy ezeket a moabitákat hébernek és – a többi,  turáni eredetű Napimádó néppel szemben, önkényesen – kultúrnépnek nevezzék, mivel, mint láttuk,  ezek egyik legismertebb személye az a Rut volt, akit azóta is a judaizmusra áttért nők prototípusának neveznek. [8.c] 

 Pedig ez – véleményem szerint –, nem egy etnikai származást bizonyítéka, hanem egy személy lojalitásának következménye.

A szemiták ezenkívül úgy tartják, hogy legrégibb istenük – még Yehova előtt – Él isten volt.
Azonban ehhez nyugodtan tegyük hozzá, hogy ezt egykor át is vehették az ott élő őslakóktól, mivel a kánaáni főisten neve az mindig is Él volt.
Így vált tehát ebből a világot teremtő, és Nap szimbólumú Élből, a zsidók Jehowája... És akit (annak ellenére, hogy a héber nép alapjában ősi holdimádó nép volt), az Ószövetségben mégis Napként dicsőitenek, mint például a Zsoltárok könyvében:

"Mert Nap és védőpajzs az Úr Isten, kegyelmet és dicsőséget ad…", éneklik Jehowáról. (Zsolt 84:12)

A mi szempontunkból azonban ezzel az Él-lel kapcsolatban sokkal fontosabb, hogy már csak a neve miatt is,  gondolnunk kell, a mi magyar  "Élő Isten" fogalmunkra, amit még ma is használunk.
Ennek az Él-nek az isteni mivoltát ugyanis egykor úgy határozták meg, mint az egyetlent, aki "létezik", vagyis ÉL.
Nagy valószínűséggel Él isten nevéből származhat a mi Élet szavunk is, pontosabban fogalmazva, abból az ősi, közös nyelvből eredve, amelyből egykor a protomagyar és a kánaáni nyelv is eredt…
Ezek ismeretében, nehéz szabadulni a gondolattól, hogy az ÉLI és az Élő egymáshoz nem csak igen hasonló szavak, hanem minden bizonnyal azonos jelentésűek is… Így az "élő" szó nem egy egyszerű jelző itt az Isten előtt, hanem ez valójában a magyar Isten neve:
Élő-Isten, vagyis Éli-Isten.
Ha most valaki mégis azt gondolná, hogy máshol ugyanígy  használják ezt, mint például németek is, mert náluk  "der lebendige Gott"-nak (az élő, vagyis életben lévő Istennek) nevezik a Mindenhatót, akkor tévednek.

Mert a "Der Sohar das heilige Buch der Kabbala" c. könyv, 249. oldalán azt találjuk, hogy ez az Éli, vagyis Éloi (oi= ő) név

"grammatikailag azért figyelemre méltó, mert itt az Isten nem az ún. status constructus formában áll (tehát nem úgy, mint az "Életnek az Istene"), de nem is úgy, mint az szokásos, szinguláris (egyes számú) jelzővel (tehát nem az élő Isten)." (9.a)

5. kép
.                                              A Zohár könyve                                                                                                           és az itt idézett 5. pontja a könyv 249. oldalról

Az Elohim jelentését pedig érdekes módon, éppen ez a Zóhár magyarázza meg (német nyelven), a más nyelvűek számára: 
mert ezt "Leben"-nek, fordítja (aminek magyarul "ÉLET" a jelentése)
Tehát a könyv egyértelműen a tudtunkra adja, hogy az Elohim (vagyis az Éli), az életet jelent. 
Ebből a magyarázatból tisztán kitűnik, hogy mi magyarok az "Élő Isten" kifejezésünk használatakor, nem mint jelzőt használjuk Isten neve előtt ezt az "élő" szót (mint például a németek), hanem mint egy személynevet, ami után rögtön kitesszük determinatívumként az Isten-t

Vagyis ahogy ez az ÉLI, az nálunk magyaroknál az ÉLŐ-Isten, és vele kapcsolatban a Napra asszociálunk, ugyanúgy a görögöknél pedig ugyaninnen származik a hÉLI, vagyis a HÉLI-OSZ, ami ott is a Napisten jelentésű.

Ennek az Él-nek (vagy más néven Dágonnak) a fia az a Baál isten volt, akiről már fentebb írtam…, és pont emiatt neveztek bennünket egykor, a Kárpát-medencébe érkező térítő, keresztény papok: BÁL-vány imádóknak.
Még tovább folytatva itt, ennek a kapcsolatnak a bemutatását, azt is érdemes megemlíteni, hogy Baál isten lánytestvére pedig Anat (vagy Anuta), a termékenység istennője volt.
Ez az istennő pedig, úgy a szerepében, mint neve etimológiai értelmezésével is, megfelel ENET-nek vagyis ENEH-nek, aki pedig megegyezik a magyar Enéh névvel, vagyis a magyar ősvallás anyaistennőjének nevével…

Hogy ez utóbbit jobban megvilágítsam, idézem Otto Sadovsky, amerikai antropológus professzor véleményét, aki a The Californians 1984. decemberi számában ("The origin of the Californian Indians" címmel) ezzel kapcsolatban leírta, hogy

"…Nimród feleségét, a Boldogasszonyt, a babilóniaiak néha BAU-nak hívták, néha pedig Anutának. Ez a magyar monda Enetjének az elődje. Enet értelme szarvasmarha-tehén és anya, török és ó-magyar nyelven,  és Egyiptomban is így ábrázolták őt, ahol NUT-nak hívták. A magyarok és szittyák ősei a tehén/anya helyett a csodaszarvassal ábrázolták ezt az anyaistent.
Tőle hét jótevő lány született.(9.b)
Ez az Anuta-istennő is gyakran a vadászattal foglalkozott, és nem más, mint a szittyák Artemisz istennője…"

Tehát ismétlem:
Baál isten lánytestvére (vagyis ÉL-ISTEN leánya) volt ez az Anat, a termékenység istennője, aki egyben a magyarok "archaikus anyjával, Enéh-vel (Enéttel) is megegyezik.

És lám, ezek a kánaániták – akikről most itt olvashattunk – népesítették be egykor ennek a Nílus deltában lévő Awarisnak a környékét, éspedig már sokkal azelőtt, hogy a hykszoszok itt megalapították volna a maguk fővárosát.

Tehát itt ezen a területen, ahová ekkor – születése után, III.Amenhotepnak a fiát– az ifjú herceget elbújtatták, a mostani 20-21. századi régészeknek sokkal kevésbé héber nyomokat kellene keresniük, hanem sokkal inkább szkítákat, amelyeket itt, minden bizonnyal többet is találnának...

Itt ezzel a Nilus-deltával kapcsolatban kell megemlíteni, hogy III. Amenhotep (Amenophis) uralkodásának 11. évében egy monumentális tavat építtetett Tiye királyné számára Djar-wecha városában. Ma az egyiptológusok úgy vélik, hogy Djar-wecha Tiye szülővárosa volt, és ez Észak Egyiptomban, nem messze a Nílus deltájától található... A tó gátakkal és csatornákkal tartotta vissza a Nílus áradási vizét. A gátakat október elején zárták le, hogy a Nílus megtöltse vízzel a tavat.
Ezt követően tartották a gátnyitási szertartást, amelynek során a király a díszes hajójával átevezett a tavon, amikor is a környező mezők megteltek vízzel, és a medence aljára került a termékeny Nílus-iszap, amely a tó hatalmas területét termőfölddé változtatta.
Az egész szertartás egyben termékenységi rituálé is volt, (10.a) és maga a tó létrehozása pedig a fáraó gesztusa volt főfelesége felé, hogy megmutassa neki, királynői pozíciója megkérdőjelezhetetlen.

Véleményem szerint ezzel a Nílus-deltával, és az ott élt hykszoszokkal, valamint a még korábbi ottani őstelepes kanaánitákkal függ össze Amenhotepnek a vallással kapcsolatos reformációs igyekezete is.
Ugyanis, már ez a III. Amenophis is Aton napimádatával akart szembeszállni az Amun-papok hatalmával. Éspedig azzal az Atonnal, aki eredetileg a napisten alakja volt az esti órákban…, és aki majd a fiánál Echnatonnál fog, főisteni pozíciót kapni.
Ez azonban még III. Amenhotepnek nem sikerült teljesen, de igyekezett a magas egyházi tisztségeket bizalmasaival betöltettni, hogy ezzel ellenőrzése alatt tarthassa az Amun-papságot.
Ennek során legközelebbi bizalmasa és névrokona, Amenophis (Hapu fia) is a legmagasabb politikai tisztségekkel lett kitüntetve.
 Később pedig a fáraó a palotáját is Thébaiba költöztette, amiről a kutatók többsége ma úgy véli, hogy ezzel az uralkodó még határozottabban akarta korlátozni az Amun-templom papjainak, a továbbra is erős hatalmát.
Közben számtalan templomban állíttatott magáról szobrokat is a többi isten szobrai mellé. A szobrokon található feliratok az illető isten előtt, így hangzanak:
"Amenophis, akit szeretett …" (majd következik az isten neve)

Továbbá az is feltűnő – és ami megint csak megegyezik a hattik, hurrik és más nyugat-kisázsiai, ragozó nyelvű nép vallási kultúrájával –, hogy a fáraó számos női istenszobrot is állíttatott.

Ennek oka pedig az volt, hogy különösen tisztelte Maat istennőt, a Napisten lányát, aki a rendért, valamint a harmóniáért volt felelős, és így a fáraói hatalom szimbólumának számított, de ugyanakkor egyben az igazság védője és megszemélyesítője is volt.
A képeken pedig, a hajában mindig egy hosszú tollal ábrázolták.

6. kép: Maat isten
Falfestmény Maat istennőről, fején a hajába tűzött tollal, és a kezeit (szárnyait) védőn tartva a fáraó felé.
(Deir El Madinah templomában, Egyiptomban)

Itt feltétlenül meg kell említeni, hogy nálunk magyaroknál fennmaradt ennek az istennőnek a neve a mi MÁT-ka szavunkban.
Ennek pedig azért is van különleges jelentősége, mert MAAT szerepe nemcsak az erkölcsi rend fenntartása, hanem a "bírói" szerep is volt.
Ugyanis – amikor egy ember, a halála után a túlvilágba kívánt átjutni –, MAAT volt az az istennő, akinek a fején viselt tollát, vagyis szerepének szimbólumát, a mérleg egyik serpenyőjébe helyezte, míg a másikba pedig az elhunyt lelkét (a szívét). Tehát megmérettetett MAAT által!
Mert jelleménél fogva ő volt az "etalon".
Ekkor, ha az elhunyt serpenyőbe helyezett lelkének (szívének) a súlya könnyebb volt, vagy éppen megegyezett Maat tollának a súlyával – ami azt jelentette, hogy lelkét nem nehezítik a földi életben elkövetett bűnök és rossz cselekedetek –, csak akkor léphetett be Ozirisz másvilági birodalmába.
Ellenkező esetben ezt a lelket, az ott várakozó krokodil-isten rögtön felfalta.

Maat erkölcsi hatalma tehát – az előbbiek miatt – igen nagy volt, de ha lehet, ezt még tovább fokozta az, hogy ő egyben a Napisten lánya is volt. Aki akkor még Ré volt, és csak később lett, mint egyedüli isten ATON, amit Echnaton vezetett be…

Mivel azonban az egyiptomi tradicióban a mindenkori fáraót Ré fiának, vagyis az isten földi tükörképének tartották, nem volt az sem véletlen, hogy például Hatsepszut, aki a Kr.e. 14. században, II. Thotmesz fáraó felesége volt, föl is vette az "isten-felesége" címet, vagyis a MAATKA-RÉ címet. Bár, ezt a címet tulajdonképpen már régebben, a 18. dinasztiai egyik elődje, J`hm s-Nofertari (10.b) óta, időnként viselték más fáraók feleségei is.
Ebben az egyiptomi MAATKA (vagyis feleség) szóban, a MAAT az igazság istennőjét jelenti, a "KA" pedig a lelket.
Így tehát, maga ez a feleség jelentésű egyiptomi szó, az "igazság lelke" értelmet hordozta. (Maat-ka)

Ugyanakkor azonban az is igen érdekes – és ez megint csak a szkíta-egyiptomi kapcsolatot mutatja –, hogy Árpád fejedelmünk és vezérei, a Kárpát-medencébe történt bejövetelükkor, szintén ilyen tollat viseltek a sisakjukba tűzve, talán 

7-8 kép: Árpád
Feszty Árpád: A magyarok bejövetele (részlet)                                                                Krasznai Lajos Árpád vezér (Veszprém

jelzés értékűen, ezzel tettüknek és a Kárpát-medencei jelenlétüknek a jogos igazságosságát kívánva szimbolizálni.
És ez a tollviselet egészen a Kr. utáni 20. sz. közepéig része volt a magyar nemesség díszruházatának (a díszmagyarnak).

Tehát – mint láttuk – ide a Nilus deltájába menekítették III. Amenhotep fiát, IV. Amenhotepet, aki talán itt ismerkedhetett meg apja vallási és kultúrális gondolataival és apja azon igyekezetével, hogy az Amun papok politikai hatalmát valahogy csökkentse. (Így nem csoda, hogy apja halála után, amikor apja utódja lett, ő is ugyanezt az utat folytatta...)

Később aztán ez a gyermek herceg, innen a Nílus deltájában fekvő Zarából, miután a dajkájától Tej-től végleg elvásztották, legelőször Heliopoliszba került, ahol egyiptomi papok kezdték nevelni, majd mint ifjú, ezután Thébában tanult tovább...

Vagyis így nevelkedett az az ifjú, aki bár III. Amenhotepnek és feleségének Tiyé-nek volt a hercegi fia, azonban a nevét – éppen az Amon-papok későbbi bosszúja következtében – mégsem lehetett megtalálni a 14. századi királylistákon.

9. kép
A 18. dinasztia tagjai (késöbb ide beillesztve Echnaton-Akhenaten) nach Alan Gardiner

Róla azonban mégis, annyit – már kezdetben is – megőriztek a feljegyzések, hogy egy szépségéről híres lányt vett feleségül, akinek a kilétéről egy ideig senki sem tudott biztosat… Csak esetleg annyit, hogy a neve Nofertiti (vagyis Nofretéte), és hogy hat vagy hét lányt szült a férjének, és a trónra kerülését követő hatodik évben, Kr.e. 1350 körül, elköltözött, egy a magának és családjának építetett városba.

Ez a város a régi főváros Memphis és az új főváros Théba között helyezkedett el, a mai Tell-el-Amarnában, és aminek az Achet-Aton (vagyis Aton horizontja) nevet adták (11).
Városukat – férjével közösen – az új istenük, az egyetlen és mindenek felett álló Aton, tiszteletére építtették fel.
Vagyis ez az új fáraó folytatta az apja által megkezdett utat, amelyben egyenrangú társra talált apja egykori feleségében Nofretétében, akit feleségül is vett.
Tehát ő volt az, akinek ezzel "sikerült" bevezetnie Egyiptomban az egyisten hitet, a monotheizmust.
Az új istenük jele a Napkorong volt, amelynek sugarai lefelé mutattak…

És ez utóbbi tény volt az, ami Sigmund Freundot is arra késztette, hogy ezt a vallást párhuzamba állítsa a zsidó egyistenhittel, mert ez az isten többet nem ember formájú volt, mint az eddigi egyiptomi istenek, és mint például konkrétan Ré-napisten is volt, hanem láthatatlanként uralkodott mindenek felett, és csak szimbólikusan ábrázolták a Nap korongjával.

Természetesen itt most rögtön az eszünkbe juthat, hogy Árpád fejedelmünk társuralkodójának, a kündünek (vagy kundunak) a neve, hun és ótörök nyelven,  szintén Napot jelentett (!).
Ennek a kündünek a neve Karszán (vagy Cursan) volt, amit a bizánci krónikák feljegyzéséből is ismerünk.
Róla még azt is tudhatjuk, hogy magát a Nap uralkodója tartotta, és így előtte is – mint ahogy a kazárok ugyanilyen rangú uralkodója előtt is – az alattvalóinak nyilván hordaniuk kellett a Nap aranykorongját, mutatva ezzel a származását…

Ezt a Nap-szimbólumú Atont, tehát Egyiptomban, a monoteizmus megjelenésének tekintik a héber és az indoeurópai történészek... Azonban kérdés, hogy Echnaton valóban az egyetlen istennek tekintette-e Atont?
Mert úgy néz ki, hogy ez nem teljesen igaz.
Ugyanis a többi istent valójában nem töröltette el teljesen… Hanem, csupán az történt, hogy Atont (napkorong formájában) a többi isten fölé emelte.
Ez pedig merőben más, mint a zsidóság, majd később a kereszténység egyistenhite, Jehowával.
Ugyanis olyan egyeduralkodó főisten, mint amilyen Aton, olyanok már korábban, más ókori népeknél is voltak. Mint például Mezopotámiában, ahol ennek a főistennek a neve Apsu (vagy Apuu) volt. (és akinek a, kisebb hatalmú, gyerekei - többek között - Kingu, Mumus, Kis-ár és Lahamu voltak)   

Azonban az is kérdéses, hogy ennek az egyiptomi  Atonnak ez az isteni egyeduralma – vagyis ahogy egyesek tartják: monoteizmusa –, amelyet a kultúr- és vallástörténészek, váratlanul bevezetettnek tartanak, Echnaton egyéni elgondolása alapján, így volt-e ez valójában?
Mert, az az igazság, hogy ő "csak" tovább folytatta, az apja által megkezdett utat.
Ugyanis – mint az előzőkben is olvashattuk – III. Amenhotep, már szintén erősebben imádta Aton napistent, mint Amunt vagy a többi istent.
Tehát ezt az utat - véleményem szerint - valójában Echnaton apja kezdte el, amely tettének a hátterében feltétlenül szerepet játszhatott, hogy már neki is szoros (és egyben rokoni) kapcsolatai voltak a Mitanni királysággal, valamint a hattikkal, amelyek mindegyike  ragozó nyelvű nép volt, és országukban szintén a Nap volt a fő istenség.

Éppen ezért, nem állhatom meg, hogy itt ismét meg ne említsem, a szkítákat és a turáni népeket, amelyek ugyanígy szintén a Napot imádták, de a mai - mainstream - kultúrtörténészek, őket mégis barbár nomádoknak és pogányoknak tartanak !

Hogy lássuk az ellenvéleményeket, ezért, érdemes most más véleményeket is felidézni. Vagyis, hogy  ezzel kapcsolatban például mit írtak rólunk magyarokról és a mi ősi vallásunkról  - amely a szkítáktól eredt - olyan neves és ismert személyek, mint például Dzsajháni bokharai tudós államférfi, valamint Ahmad Ibn Ruszta csillagász és földrajztudós a 10. században:

"A magyarok tisztelik a tüzet, mint az életet adó Nap szimbólumát,
de Istenként mégis csak egyet, a Mindenhatót imádják"

Tehát láthatjuk, hogy ez, amit Echnaton Egyiptomban Atonnal bevezetett, az valójában - például a szkíták és a turániak között - nem volt ismeretlen, és így nem is volt egyedülálló jelenség.

Mégis, ezzel az új istenséggel,  IV. Amenhotep és Nofretéte igen nagy feszültséget okozott Egyiptomban.
Mert ezzel nemcsak az egykori főistent Amun-t (Amon, A-mén) istent fosztotta meg a hatalmától, hanem vele együtt, ugyanígy elvesztették az  – eddig neki szolgáló, és igen nagy befolyású – Amun-templomok papjai is a hatalmukat…

Sőt, hogy az új fáraó még inkább kihangsúlyozza, ezt a vallási hatalomváltást, fölvette, az eddigi IV.Amenhotep név helyett (amelyben az "Amen" szerepelt), az Echnaton (Ekn-aton) nevet, amelyben már az "Aton" kapott helyet.

Ennek a névnek a jelentése a német irodalomban "dem Aton Wohlgefällig", vagyis "az Atonnak tetsző" értelemmel van megadva, azonban a mi ragozó nyelvünk, sokkal inkább megmutatja e név értelmét, amely eszerint:
 "Aton-nak éke" = "Ék n(ak) Aton" jelentésű (Ék-n-Aton).

Ezzel tehát– úgy is mondhatnánk – Eknaton és Nofretéte (az előző fáraó egykori feleségeként) közösen véghezvitték azt, amit elődjük, III. Amenhotep, az Amon-papok hatalma ellen, az életében megkezdett.

Aztán Kr.e. 1338-ban – sok ellenségeskedés és intrikák után – Echnaton végül meghalt, és őt Nofretéte is, csak 3-4 évvel tudta túlélni, hátrahagyva ezzel hatamas szellemi művüket és a nagy kiterjedésű, monumentális építkezéseiket, amelyek romjait ma is csak csodálattal lehet szemlélni.

Mégis, amit alkottak, nem tűnt maradandónak, mert az Amun papság haláluk után, rögtön visszavette a hatalmát, és bosszúból – amit tudtak – mindent leromboltattak, valamint kivésették kettejük képeit is, ahol csak lehetett, a sziklák és épületek hieroglifa-szövegeiből.

10. kép:
Reliefmásolat, ami Nofretétét és Echnatont ábrázolja a négy idősebb lányukkal, de ezen már mindegyikük arcát levésték...

Éppen ezért, az utókor számára, hogy valójában ki is volt Nofretéte, az végülis csak az Amarna levelek megtalálása után vált teljességgel ismerté, mert minden más nyomot eltüntettek az egykori ellenségei.

Az addigi találgatások, vagy III. Amenhotep lányának tartották őt, akit utána (a testvéröccsének vélt) IV. Amenhotep vett feleségül,
vagy pedig annak a 127 ázsiai hercegnő egyikének, akiket a hadjárataik során, még II. majd III. Amenhotep hurcolt magával rabszolgaként, és aztán a háremében fogva tartott.
Ez utóbbival szemben, például a brit régész és művészettörténész Cyril Aldred azonban azt tartotta, hogy Nofretétének a "nem tipikusan egyiptomi" arcvonásairól hangoztatott vélemények (amely így utalhatna arra, hogy rabszolganőként élt a fáraó háremében), túl szubjektívek ahhoz, hogy objektiv történelmi tényre lehetne belőle következtetni.
Ezért ő sokkal valószínűbbnek tartotta, hogy Nofretéte valójában az előkelő egyiptomi tisztviselőnek, Ejé-nek volt a lánya, amit – mivel erre, neki más bizonyítéka nem volt (!) –, azzal próbált igazolni, hogy ez az Eje, az új Amarna-i temető legelső, és azóta is a legszebb, síremlékét kapta, és ott őt az "istenek atyjának" nevezték…

Ezekre – és az ezekhez hasonló – régebbi bizonytalan találgatásokra, végül a megtalált ún. "Amarna-levelek" és a velük együtt felszínre hozott, más fontos leletek adták meg a választ.
Ugyanis Charles Masperonak,a világhírű egyiptológusnak, a 19. századvégi ásatásai idején, ezen a területen olyan számtalan, egyéb lelet is napvilágra került, amely sok megoldatlan kérdésre adott megoldást.
Ilyen volt pl. IV. Thutmosis sírja; vagy Tiye királyné és szüleinek sírja – amely utóbbi az akkori korszak leggyönyörűbb ékszereit rejtette magában –, valamint Horemheb sírja.
Miközben tehát Masperó így itt, egy sziklasírban dolgozott, tőle nem messze egy ottani parasztasszony véletlenül rátalált arra a mintegy 400 agyagtáblára, amelyek részben a király külpolitikájának dokumentumai voltak, és amelyek döntően befolyásolták a kutatók véleményét.
További előrehaladást ebben a "Nofretéte kérdésben", ezután az 1890-es évek végi ásatások hoztak.
Ezeket a neves régész, Sir W. M. Flinders Petrie szervezte, aki az egykori fáraói udvar levéltárához tartozó épületromokban ásatott, amikor ott, további agyagtáblákat fedezett fel.

Így, összességében,  a ma ismert 382 táblából 32 darab, az kisebb levél volt (a hozzá tartozó leltárral), a többi pedig részben diplomáciai leirat, valamint a Mezopotámiából származó mítoszok és eposzok gyűjteményei (mint például az Adapa-eposz, Nergal és Ereskigal, vagy "A csaták királya" című Sarrukín-legenda), és ezeknek az iskolai másolatai.
Ezen kívül találtak szótag táblázatokat és lexikális szövegeket is, valamint egy hurrita eredetű történetet, a hozzá tartozó egyiptomi szavak listájával és annak babiloni megfelelőivel.
Mindezek a leletek és az Amarna-levelek lefordításai, a 20. század legelejére tehát végre megadhatták az igazi válaszokat a sok évtizedes kérdésekre.
Mert ezek, egyben visszatükrözték azt a diplomáciai hálózatot is, amelynek kelet-nyugati kiterjedése Nyugat-Irántól az Égei-tengerig, észak-déli kiterjedésében pedig Anatóliától Nubiáig terjedt.
Ezt a hálózati rendszert főleg a kasszita (kassita) Babilónia, Mitanni, és a hatti-hettita nagybirodalom, valamint Egyiptom tartotta fenn, amely kapcsolatok hosszú ideig fenn is álltak.

Ezek közül az itt említett  Mitanni Birodalom (12.a) Észak-Mezopotámiában terült el, amelyet később, a 14. század közepétől a feltörekvő közép-asszír birodalom váltott fel, illetve olvasztott magába.
A mitániak keleti határát az Elám Királyság képezte, a nyugati határát pedig Kréta (Keftiu) és az egész mükénéi uralom alatt álló, görög szárazföld jelölte.
E Mitani Birodalom és az Egyiptom közötti diplomáciai levelezéseket is, az amarnai levelek feldolgozása közben találták meg: ezek összesen 13 dokumentumot tartalmaztak Mitanni királyától.

Nyolc tábla ezek közül a fáraónak, III. Amenhotepnek,
négy, a fiának IV. Amenhotepnek és
egy pedig, külön Tiyének szólt.

Ez a kapcsolat a két ország között azonban nemcsak diplomáciai és rokoni volt, hanem a szolidaritásnak is egy különleges bizonyítéka.
Ugyanis ezekből megtudhatjuk azt is, hogy nemcsak Tushratta, hanem már az előző mitanni király, Suttarna is küldtek  egyszer gyógyító Istár-szobrot Ninivéből, a beteg "testvérüknek", III. Amenophisnak (Amenhotepnek) ajánlva.

11. kép
Térkép a Mitani Birodalom elhelyezkedéséről a 18. dinasztia idején

Ennek Mitanni királyságnak Hanigalbat volt a földrajzi neve, amely nyugat-mezopotámiai Arrapha környékén terült el...
Hivatalos, állami nyelvük a hurrita volt.
Ez a hurrita egy ragozó nyelv volt, tehát nem tartozott sem nem az indoeurópai, sem pedig a sémi nyelvek csoportjába.
Az egyetlen nyelv, amellyel a rokonságát (vagy azonosságát) a mai mainstream kutatói bebizonyították, az urartui nyelv volt, amelyet egészen az első keresztény évezred közepéig beszéltek a Sevan-tó, a Van-tó és az Urmi-tó közötti területen. Többek véleménye szerint, azonban ennek biztos kapcsolatai voltak még a cipro-minószi és a kassita nyelvekkel is, valamint rokonsága nem kitárható az északkelet-kaukázusi nyelvekkel sem...

A térség földrajzi kiterjedése,  az idők folyamán többször változott.
A birodalom egykori központja,  eredetileg a folyóistenről elnevezett, habos folyású Habur-folyó felső vidékétől és a Középső-Tigristől közvetlenül nyugatra terült el.
Ez a Habur volt a Mitanni Birodalom központi területe, amelynek a – ma még ásatásokkal – nem azonosított fővárosa, Wassukanni (Wash-Shu-Kanni), a folyó forrásvidékén állt, ahol ezt a Habur-t, itt folyóistennőként tisztelték. (12.b)

A Habur-vidék ma, az ún. Habur-i kerámiákról nevezetes (palack alakú, geometrikus mintákkal vagy csíkokkal festett nagy edények), amelyek egyik fő ásatási lelőhelye az egykori Mari területe volt.
Egészen a Kr.e. 11. századig még a Habur alsó folyásán is öntözéses mezőgazdaság folyt, amelyet a folyó keleti partján húzódó csatorna tett lehetővé. Egyes területeken kisebb gátak építésével a folyót felduzzasztották, és a vizet innen zúdították a mezőkre.(12.c) Ez a mesterséges öntözés mindvégig a birodalom létfenntartásának alapját képezte .

Mivel a terület keletről közvetlenül Asszíriával volt határos, ezért Asszíria elsődleges hadászati célpontjává is vált, akik többször meg is próbálták elfoglalni.
Ezeket a támadásokat, bár hosszabb ideig sikerült– a nem indoeurópai nyelvezetű rokonnépek – a hattik és a hurrik segítségével, rendre megakadályozni, azonban végül Kr.e. 1200 táján, birodalmuk mégis asszír fennhatóság alá került.


Ezen említett amarnai levelek között – amelyek azonban még a Kr.e.1400-1300 években íródtak – voltak megtalálhatók tehát azok is, amelyeket e Mitanni Birodalom királya (Tushratta) küldött III. Amenhotep fáraónak.
Közöttük pedig - ami számunkra most a legfontosabb - az is, amelyben Tushratta ennek az idősödő fáraónak, odaajánlotta a szépségéről híres lányát Taduchepa-t.
Ebből a levélből azonban rögtön azt is megtudjuk, hogy csak azzal a feltétellel küldi el a lányát Egyiptomba, ha a fáraó annyi aranyat küld érte cserében, amennyire Tushrattának, a fővárosában történő palota- és templomépítkezéseihez, szüksége van.
Miután, két évi tárgyalást követően, az alkuban megegyeztek, Tushratta elküldte, az ekkor 15 éves lányát Tadechupát – és másik két hajóval annak kíséretét is –, a thébai udvarba.

Miközben pedig ez a szépséges hercegnő a Níluson Théba felé utazott, akkor a nép, amely izgatottan várta – végig a Nílus partján – azzal a felkiáltással köszöntötte, hogy:
"Itt a szépség, aki ide jött !", ami pedig aző nyelvükön "Nof re téte" volt.
Így vált ezután ez a név, e menyasszony későbbi nevévé.

Amikor Tadechupát a megérkezésekor, III. Amenhotep a Nilus tébai kikötőjében fogadta, akkor már ez a fáraó öreg, valamint igen beteg is volt. Ezért is hozta magával Tadechupa ismét azt a csodatévő Istar szobrot, amit az apja megint elküldött az egyiptomi királynak, a betegsége miatt.
Ez az Istár szobor, valójában a sumér Inanna istennő babiloni alakja volt, és ez akkoriban a rendkívüli gyógyító erejéről volt nevezetes.
Az előző két alkalommal – amikor ezt a mitanniak a fáraónak már elküldték – ennek valóban gyors és gyógyító is volt a hatása.
Azonban ennek az Amun vallás, valamint a helyi belpolitika szempontjából már akkor is volt egy árnyoldala...
Mégpedig nemcsak azért, mert ez kiváltotta az Amun-papok felháborodását, hanem főleg azért mert ez már akkor rávilágított az egyiptomi Amun kultusz hanyatlásának első jeleire, amely majd később éppen a fia, Echnaton idejében fog teljességében megmutatkozni.

Ugyanis nem szabad elfelejteni, hogy a fáraó nemcsak államfő volt, hanem a hivatalos államvallás vezetője is, sőt önálló istenként is tisztelték…
Tehát ez volt az ok, amiért az Amon-papság, olyan rossz szemmel nézte, ennek a számukra idegen istennőnek a "segítségét". Mert ebben ők már akkor, a saját vallási befolyásuk megnyirbálását látták.

Azonban úgy látszik, most már valóban késői volt Tushrattának ez a küldeménye.
Pedig III. Amenhotep most is nagyon reménykedett a csodálatos gyógyulásban, vagyis abban, hogy ez az Istár-Inanna szobor enyhíteni fogja a szörnyű fog- és állkapocs-fájdalmát, mert a vérző fogak és a gennyes tályogok szinte elviselhetetlenné tették a fáraó életét.
Viszont a várva-várt hatás, most végleg elmaradt, mert III. Amenhotep ezután már csak alig két évet élt.

Így, bár a hivatalos kézfogója Nofretétével megtörtént – amely egyben a két ország között egy diplomáciai esemény is volt –, de a pár, nagy valószínűség szerint, a nászágyig már nem jutott el...

Nofretéte történetéhez tartozik, és érdekességként megéri bemutatni, mennyi találgatás és mennyi bizonytalanság volt, még az Amarna-levelek megtalálása után is, Nofretétét illetően.

Ugyanis, az egyiptológusok között egyáltalán nem volt konszenzus arról, hogy ez a Tushrata által Egyiptomba küldött lány, valóban Nofretéte volt-e, vagy pedig csak egy, a fáraó nagyszámú háremhölgye közül ?

Ezt végül csak 1965-ben, egy francia egyiptológusnő Eleonore Bille-De Mot tudta tisztázni, egy szellemes megoldással(13).
Mégpedig azzal, hogy igen gondosan áttanulmányozta Tushratta király leveleit, azokat, amelyeket – több éven keresztül – a fáraónak küldött Egyiptomba.
Ezekben pedig azt találta, hogy Tushratta király – annak ellenére, hogy tudnia kellett, hogy a fáraó feleségét Nofretétének hívják –, mégis, amikor megszólításokat írt a leveleiben, ezekben soha nem említ más királynét, csak Tiyét, mint anyakirálynét.
Ezzel pedig nyilván megsértette volna az udvari etikettet, mivel (látszólag) nem említi meg egy másik ország királyának a feleségét, vagyis itt, a fáraó feleségét, Nofretétét.
De ez mégsem így történt, mert valójában őt is megemlítette, csak a Nofretéte név helyett Tadechupát bizalmasan, mint a "lányomat", a "kedves lányomat", illetve a "feleségedet", szólította meg a levelekben.
Vagyis nem felejtkezett el a fáraó feleségéről, csak leveleiben a lányát nem Nofretétének, hanem Tadechupának szólította, amit természetesen megtehetett, hiszen ez volt az ő lánya eredeti, mitanni neve.
Közben pedig szinte kínosan ügyelt arra is, hogy mindkét hölgynek, mindig azonos értékű ajándékokat küldjön. Ez pedig akkor – vélekedett Eleonore Bille-De Mot –, ha a lánya Tadechupa, csak egy egyszerű háremhölgy lett volna, a királynéra (Tiyére) nézve igen sértő lett volna, mivelhogy, valaki veszi a bátorságot és a fáraó ágyasának ugyanazt az ajándékot adja, mint neki, a fáraó feleségének.
Ez természetesen diplomáciai skandallum lett volna.
Mivel ebből, azonban egyszer sem lett diplomáciai bonyodalom, így biztonsággal állítható, hogy Tadechupa és Nofretéte azonos személyek voltak, és ezt jól tudta a mitanni király is.

Vagyis ezzel, a kérdéses rejtély ezen része megoldódott.

Az előbb már említett Sir Petri, Nofretéte származásával kapcsolatban, ugyanakkor azt tartotta, hogy Tiye, aki a fáraó,
III. Amenhotep ún. "főfelesége" volt, ugyanúgy mitani származású volt, mint Nofretéte. Sőt szerinte – a képeik hasonlósága alapján –, minden bizonnyal még rokonok is voltak.
Így eszerint, ennek a Tiyének valójában nem is Eje volt az apja, hanem mint fiatal lány, eredetileg a Mitanni udvarhoz tartozott.
Ezzel kapcsolatban még az is felmerült, hogy Tiye, mint Mitani hercegnő, tulajdonképpen a Mitáni király egyik felesége volt, és később ő is hadizsákmányként került III. Amenhotep udvarába, majd így vált ott a fáraó, III. Amenhotep feleségévé.
Eszerint tehát az a nagy hasonlatosság Tiye és Nofretéte között azért volt, mert valójában Nofretéte, az Tiyének a Mitani királytól származó, egykor még ott megszületett, lánya volt...
Csak később, anya és lánya, elszakadtak egymástól.
Amikor aztán – szól tovább ez az elmélet – a Mitáni királyság és Egyiptom között már ismét hosszabb ideje béke volt, akkor ajánlotta fel (igen sok aranyért cserébe) Tushratta a fiatal Taduchepá-t (Nofretétét) is III. Amenhotepnek második feleségként, és ezzel így, anya és lánya, ismét együtt lehettek...
Ha pedig ez valóban így volt (bár ez, még azóta sincs bizonyítva), akkor viszont IV. Amenhotep (vagyis Echnaton) és Nofretéte, tulajdonképpen féltestvérek voltak.

Sokan azt tartották, hogy miután III. Amenhotep meghalt, és amikor már Nofretéte Echnaton (IV. Amenhotep) felesége lett, akkor az idő múlásával ő kezdett uralkodni a férje helyett, amiért sokan féltékenyek is lettek rá…
Ezt a tézist bizonyítanák a brit egyiptológusnak Norman de Garis Daviesnek (14) a sírkövekről és határkövekről elkészített másolatai, amelyeken, az idő előrehaladtával, Nofretéte egyre többször, a saját díszkocsiján egyedül utazva, gyeplővel a kezében van ábrázolva.
Pedig kezdetben, az ilyen ábrázolásokon, őt mindig a kocsiban állva, Echnaton mögött ábrázolták, úgy, hogy akkor még ez a gyeplő a fáraó kezében volt.
Ugyanis az udvari etikettben ennek nagy jelentősége volt. Mert eszerint, az ilyen udvari díszfogatot csak a mindenkori fáraónak illett vezetnie…
Ezt felfoghatjuk hatalmi szimbólumnak is, ami azóta vált a birodalomban szokásosan elfogadottá, amióta a Kr.e. 17. évszázadban a hykszoszok a lovaskulturát, a harckocsikkal együtt, Egyiptomba hozták.

Ezért van tehát jelentősége, hogy később ez a szimbólikus hatalom-demonstráció, átkerült Nofretéte kezébe.

Ezt a "szerepcserét" azonban mással is lehet bizonyítani, amit több jelentős tudós is oszt.
Ilyen például a francia egyiptologus August Mariette (15) véleménye is, aki Echnaton nemi identitását kétségesnek tartotta, amely egyik okának azt tartotta, hogy  egy szudáni hadjárat során a fáraó fogságba esett, ahol ekkor kasztrálták, és ezzel elvesztette férfiasságát.
Hogy ezek a feltételezések nem alaptalanok, azt bizonyítani látszik, hogy Echnaton számos ábrázoláson egyértelműen feminin vonásokat visel, és Nofretétéhez hasonlóan telt mellekkel, karcsú derékkal, és mindemellett vastag combokkal, valamint vékony vádlival van ábrázolva.

Ez ellen szólna persze, hogy végül is házasságuk alatt hat lányuk született… Bár az is igaz, hogy miután Echnaton a 17 éves Nofretétét feleségül vette, utána valójában csak az első három gyermeke született tőle, mint ezt, az 1970-es években felfedezett, amarnai "bírósági jegyzőkönyv" három táblája is bizonyítja.
Mert eszerint Nofretéte – miután Echnatonnal megszünt a házastársi viszonyuk –, nem idegenkedett új szerelmi kapcsolatok kiépítésétől, amelyek azonban csak rövid ideig tartottak, mert könyörtelenül elhagyta ezeket az átmeneti "kicsapongásait". (16)

Nofretéte élete tehát az emberi sors csúcsait és hullámvölgyeit foglalta magában.
Mérhetetlen gazdagságban élt, de ugyanakkor keserű magányban is. Az alattvalói egy része az őrületig rajongott érte, de ugyanakkor sokan féltékenyen gyűlölték is. Annyi biztos, hogy lenyűgöző személyiség volt, aki nemcsak szeretetreméltó, hanem büszke is volt, valamint egyszerre boldog, de ugyanakkor kétségbeesett is.

Hat – egyesek szerint hét – lányt hozott világra…
17 évesen vált III. Amenhotep özvegyévé, és utána lett IV. Amenhotep felesége.
30 éves volt, amikor az elméjében meggyengült férje Echnaton (IV. Amenhotep), külső politikai nyomásra, maga mellé fogadta unokatestvérét Semenkharét (Smenchkarét), akinek – Nofretéte minden tiltakozása ellenére – nőül adta az egyik lányukat.
Nem sokkal ezután pedig, átadta neki még a trónját is.
Amikor ez a lányuk, Maketaton 1338 körül belehalt a szülésbe, Echnaton és Nofretéte még inkább elhidegültek egymástól.
Közben pedig, ez a titokzatosságba burkolózó udvaronc, Semenkhare, egyre nagyobb befolyást szerzett a fáraó felett.

Ez a változat legalábbis megmagyarázná, hogy Nofretéte miért tűnt el teljesen a közéletből 1338-ban.

Bár, a helyzetet bonyolítja, hogy egyes kutatók ezt az uralkodót, vagyis Semenkharét (Smenchkare 1337-1334) éppen Nofretétének tartanak.
Ezt azzal bizonyítják hogy Smenkharénak az Ankhkheperure trónneve, a Neferneferuaten-nel fordul elő, és ez pedig mindig is része volt Nofretéte nevének.
Vagyis ez azt jelentené, hogy Nofretéte Smenkhkare-nak álcázta magát, és később változtatta vissza a nevét Neferneferuaten-re.

Ezt az álláspontot nehéz bizonyítani, de nem is lehet olyan egyszerűen kizárni, ugyanis már régebben is volt arra precedens, hogy egy női fáraót férfiként mutattak be, mint például az generációkkal korábban, Hatshepsut esetében is történt.

Más tudósok szerint viszont Semenchkare, a későbbi Tutanhamon egyik testvére volt, akinek uralkodása nagyon rövid volt. A bizonyítékok nem meggyőzőek, és még eddig a sírját sem találták meg.
(Forrás: University College London. )

Annyi azonban biztos, hogy az általánosan közismert és híres Tutanchamun (más néven Tutenchamun) aki a 18. dinasztia fáraója lett, és körülbelül 1333-től 1323-ig uralkodott(17), valóban létezett, mert az ő sértetlenül megmaradt sírját, meg is találták.
Ez az új fáraó először a Tuthanchaton nevet vette fel, de alig pár évre rá, az Amon papok nyomására, nevének végződését megváltoztatta és a Tutenchamon néven uralkodott tovább, majd nem sokkal ezután, Memphisbe helyeztette át a fővárosát.
Ez a fiatal Tutenchamon azonban nem tiltotta be teljesen az Atun tiszteletet, henem azt megtűrte az Amun államvallása mellett.
Ez természetesen "egyeseknek" nyilván nem is tetszhetett, ezért rövid, kilenc éves uralkodás után, ő is meghalt.

Utódja nagybátyja Aye lett, akinek a felesége az a – szintén – mitáni Teje, (vagy Tejes) volt, aki Echnatont is és annak gyerekeit is, egykoron szoptatta.

Az ő halálukkal zárult le ezután a fáraók Amarna periódusa, amelyről – mint olvashattuk – a kutatók mindaddig nem tudtak sokat, amig az Amarna-levelek elő nem kerültek.

Végül Nofretéte pedig, életének harmadik évtizedében, teljes elhagyatottságban és mindenkitől elfeledve halt meg úgy, hogy alig valaki emlékezett meg róla.

Ezután egy generális következett a fáraói trónon, a katona-fáraó Horemheb, aki trónralépése után, kitöröltette minden iratból, és eltávolíttatta a szobrokról, valamint még a sziklavésetek domborműveiről is, Echnatonnak és feleségének nevét, és vele együtt még az arcképüket is.

Ezzel tehát visszaállt Egyiptomban ismét a régi rend, az Amun-papok vallási uralmával.
Így tehát, minden körülmény adott volt, hogy Nofretétéről elfelejtkezhessen az utókor.

Azonban az Amarna-levelek megtalálása után, közel két évtized elteltével, 1912. decemben 6-án (Mikulás napján), Echnaton és Nofretéte egykori fővárosának, Achet-Aton romjai között – a neves óegyiptomi szobrász Thutmosis műhelyében –, csodálatos körülmények között, szinte teljes épségben, megtalálták Nofretétének, az azóta már világhíressé vált, mellszobrát.

12. kép.
Nofretéte híres mellszobra

Ugyanakkor itt ebben a szobrászműhelyben, több más – és szintén ép – Nofretéte portrét is találtak, amelyek mindegyike más-más beállításban ábrázolta a királynőt, valószínűleg több szobrász keze munkájából, azonban a maguk nemében, ezek ugyanígy igazolták a királynőről fennmaradt hírt, a szépségéről.

(TTG)

(1) Öt ókori egyiptoni királylista létezik: az abüdoszi; a karnaki; a szakkarai; valamint a torinói királylista és ötödikként az ún. palermói kő.

(2) A jobb érthetőség kedvéért leírom ezt más példával is. Mert ezen a "nagy sakktáblán" ugyanez történt a magyarok őseivel is, amikor ezen a nagy jatszmán, a 18. században egyes nemzetek a saját őseik figuráikat – előre megfontoltan – a sakktábla olyan négyzeteire ültették, amely egyáltalán nem az ő helyük lett volna, és ekkor mi még nem vehettünk részt a jatszmában. Aztán, amikor nekünk magyaroknak, végre 100 év múlva, végre lehetőségünk lett lépésre, akkor már a mi helyeinken ezek az indogermán sakkfigurák által. Vagyis foglalva voltak… Így a sakktáblán, nekünk már csak az Ural és a környékén élő, kis és jelentéktelen finnugor népek négyzetei maradtak, ahová esetleg mi még a figuráinkat állíthattuk… Vagyis LÉPÉSHÁTRÁNYBA KERÜLTÜNK!
És így ezek a kis urali népek – azóta is – a mi "kényszerű" őseinkké és rokonainkká váltak… Miközben mi, ezzel a kényszerű lépésünkkel egyben lemondtunk a sakktábla azon nagy és összefüggő nényzeteiről, amely a Kaukázusban, vagy a Kaukázus alatti területeken és az Aral-tó környékén feküdtek, pedig tudtuk nagyon jól, hogy azok a mi jogos helyeink lennének… de oda akkor már jóval előttünk "beültették" az indogermán sakkfigurákat, amelyek ott, azóta is feszesen tapadnak ezekhez a tőlünk elorzott helyekhez.

(3) S, Freud: "Moses and Monotheism" 12-13.old. Kiadó: Knopf Doubleday Publishing Group, ISBN-13 ‏ : ‎ 978-0394700144 (eredeti cím: Der Mann Moses und die monotheistische Religion)

(4) Georges Roux, Ancient Iraq, (128. old) Penguin 1992. ISBN 9780140125238, 014012523X

(5) ld. "A. Osman: The Hebrew Pharaohs of Egypt" (Introduction) 2003. BearCompanyUnited Kingdom ISBN 1-59143-022-4

(6) Forrás: Pancharamalu: Shiva templomok: Zarándoklat Andhra Pradesh szent Shiva templomaihoz

(6.a) a 4500 éves sumér kultikus szerelmi vers egy részlete, Dumuzi és Inanna között:
Inanna énekel
"Az én méhem, a kürt, az ég csónakja,
Tele van vágyakozással, mint a fiatal hold
Az én megmunkálatlanom, parlagon hever.
Ki fogja felszántani az ölemet?
Ki szántja fel a mezőmet?
Ki szántja fel nedves földemet?"

Dumuzi énekel
" Fenséges asszony,
a király felszántja méhedet!
Én, a király, felszántom méhedet".

Inanna énekel
"Édes és sűrű legyen a tejed, vőlegényem!
Pásztorom, friss tejedet megiszom.
Vad bika Dumuzi, tedd a tejed édessé!
A juhok teje folyjon a karámba,
Töltsd meg szent vajas kemencémet édes tejszínnel!
Dumuzi, édes tejedet kívánom!"

Dumuzi énekel
"Húgom!
Elmegyek veled a kertembe,
Elviszlek a gyümölcsösömbe
Oda ültetem a mézédes magot."

(Az idézett vers forrása "Die heilige Hochzeit – Inanna und Dumuzi": https://www.die-goetter.de/die-heilige-hochzeit-inanna-und-dumuzi [2022.10.12.] )

(7) ld. Baikie, James, The Amarna Age, A.&C. Black, London 1929. 91. old.

(8.a) Zakar András (1912-1986) egyháztörténész, pápai kamarás, főegyházmegyei hivatali titkár Serédi Jusztinián és Mindszenty József bíboros-hercegprímások mellett.

(8.b)gondoljunk itt a Mózessel szembehelyezkedőkre, akik Mózessel és annak Istenével ellenkezve, az aranyborjút (aranybikát?) építették fel és kezdték ismét imádni. Vagy a turáni népek azonos értelmü szimbólumára az arany szarvasra, a nőnemű csodaszarvas-ünőnkre (amely a hatalmas agancsai miatt: mégiscsak egy szarvasbika!!)

(8.c) ld. Karl-Heinrich Ostmeyer: "Ruth nem kap állampolgárságot?" (No citizenship for Ruth?) In: Vallás és emberi jogok. Band 8. Springer, 2022, ISBN 978-3-03083277-3, S. 245.

(9.a) eredeti német szöveg: "grammatikalisch dadurch auffallend, daß Gott nicht in der Form des sog. status constructus steht (also nicht als "Gott des Lebens"), aber auch nicht, wie sonst gewöhnlich, mit singularischem Attribut (also nicht "der lebendige Gott").

(9.b) mi magyarok ezeket ma a Hét Boldogasszonyként ismerjük, amely 1000 éve beépült a magyar kereszténységbe.