Dr. T. Túri Gábor: „A Szépség, aki itt jön“, vagyis Nofretéte, és az ő évszázados rejtélye

Nofretéte egyik ábrázolása a szobrász, Thutmosis műhelyéből,
amelyen a fej tetején található kis rögzítőoszlop lehetővé teszi a különböző frizurák kialakítását.
(Altes Museum, Berlin. )

Elöljáróban megígérhetem, hogy Nofretétén keresztül most nemcsak Egyiptom történetének egy vékony szeletébe fogunk bepillantást nyerni, hanem – és ami számunkra nemkevésbé lesz érdekfeszítő – ezzel kapcsolatban majd érdekes összefüggéseket is észrevehetünk, Egyiptom ezen időszaka és a mi turáni-szkíta őseink kultúrája között.

Bevezetés

Ezt a tavaly júniusban megírt cikkemet, most 2026. évelején kiegészítettem a Kairó közelében (Gízában) újonnan megnyílt intézmény, a Nagy Egyiptomi Múzeum (angolul: Grand Egyptian Museum, rövidítve GEM) 2025. novemberi megnyitásának a hírével. A költségek egymilliárd euróra rugtak. A "világ legnyagyobb, egyetlen civilizációnak szentelt múzeuma" hangzik a reklám. És valóban ez "Egyiptom új csodája" mint erről az európai újságok is írnak (mint például ezt a 2025 novemberi "Die Zeit" Nr. 48-as kiadásának a 53. oldalán is olvashatjuk…), a benne található hét üzlet, 19 restaurációs laboratórium, egy Foodcourt (amelyben több különböző gyorsétterem és büfé működik egymás mellett, egy közös, nyitott ülőfelületet használatával), valamint egy mozi, egy klinika, egy imaszoba, sőt egy könyvtár és még egy külön gyermekmúzeum is áll a leírásaiban.

Ez egy valódi gigantizmus….

Méltónak látszik a Kr.e.13. sz-ban épült Abu Szimbel-i templomegyüttes méreteihez, amelyet II. Ramszesz fáraó építtetett a maga 30 méter magas és 35 méter széles homlokzatával, amelynek bejáratát a négy, egyenként 20 méter magas, trónon ülő Ramszesz-szobor őrzi és vezeti be a látogatót a templom belső terébe, amely 63 méter mélyen nyúlik be a sziklába. A termek falait mindenütt domborművek díszítik, többek között a híres kádesi csata jeleneteivel… És ezzel mindkét szentély a fáraói és a királynői, az ókori Egyiptom egyik legimpozánsabb műemlékegyüttesét alkotja. 

Mindez a monumentalitas igaz erre az új, 21. századi múzeumra is!

Azonban ugyanakkor, az épület modernsége és grandiozitása nem mutatkozik meg, a benne a kiállított muzeális darabok magyarázataiban és a hozzáfüzött gondolatokban. Így ezek nem is tükrözik az épülettől elvárható elméleti újszerűséget, aminek az az oka, hogy nem is ez volt a cél.

Sokkal inkább azonban, a turisztikai attrakció.

Ezért van az, hogy a feliratok és magyarázatok, még mindig azokat a 19. és 20. századi, sokak által pedig már elavultnak tűnő, ma már szinte ortodoxnak ható felfogásokat adják vissza, amelyek több, mint 200 éve születtek, az egyiptológia hajnalán, amely 1822-ben Champollion munkásságával kezdődött, a rosette-i kő segítségével megfejtett a hieroglif írással, majd Ippolito Rosellini olasz tudóssal folytatódott, akit az olasz egyiptológia atyjaként tisztelnek. Őket követte – a sok közül kiemelve – William M.F. Petrie, aki bevezette a modern ásatási és állagmegőrzési technikákat, amelyek később, többek között Howard Carter 1922-es expedíciójának felfedezéséhez, Tutanhamon sírjának megtalálásához vezetett.

Ezek a nagyszerű felfedezések egyidejűleg elméleti feltevésekhez és látszólag biztosnak tűnő definiciókhoz is vezettek, amelyek egy részén azonban mára már "túlhaladt a világ". Így ezeknek a beporosodott elméleteiről ideje lenne végre letörölni és eltávolítani a port. 

Ennek szellemében született meg ez a munka, amely nem kívánja, de nem is tudja, Egyiptom egész történetét átfogni, de annak most egy szegmentjével, az Amarna priódussal fog itt foglalkozni, mégpedig Nofretéte és Echnaton személyén keresztül.

*** 1. fejezet ***

Nofretéte kilétével az 1800-as évek eleje óta foglalkoznak a kutatók, és ennek során először, csupán abban tudtak megegyezni, hogy nem volt egyiptomi származású.

De akkor ki is volt valójában Nofretéte, vagy más írásmóddal Nofertiti?

 Különös módon, ez a szépségéről híres királyné, egy olyan fáraónak volt a felesége, akinek a neve bár régebben is ismert volt, de ez a név az öt, óegyiptomi királylista egyikén sem szerepelt.(1)

1. Kép
Példa az egyik ilyen könyvre , amelyet az USA-ból hozott nekem a fiam, és amelynek a címe:
Az Egyiptomi héber fáraók, és József pátriárka titkos származása

Mindezt egyesek arra a véletlen szóegyezésre építették, hogy e nép egyiptomi neve "amar", amelyet összefüggésbe hoztak az amoreusok nevével, és ezt pedig ezután, teljesen önkényesen kapcsolatba állították a fáraók ún. Amarna-időszakával.
Ehhez már most megemlítem, hogy ez az Amarna név azonban, ugyanígy utalhat arra az Amar szóra is, amelynek jelentése:
örökké, hosszú élet, szerencse, örökkévalóság, halhatatlan, soha nem hal meg.

Ez az Amar szó pedig – a szemita amuri nép helyett – sokkal inkább a hinduizmussal, és azon belül is Shiva istennel van kapcsolatban, akihez, és éppen az Amarna (!) nevű szent barlangjához, (6) minden év júliusában a hívők százai zarándokolnak, hogy ott Shiva isten áldását kérjék, ahol ő egykor kinyilvánította halhatatlansága titkait...
Feltétlenül érdemes megemlíteni, hogy ilyenkor ennek a az istennek a teremtő erejét itt a Linga (gyakran stilizált fallusként) jelképezi, amely egy Yoni (egy stilizált vagina) mellett áll.
Ünnepnapokon pedig a hívők, ünnepélyes szertartás keretében először tej és méz keverékével (amely szimbolikusan az Amrata, a halhatatlanság itala) öntik le a lingát, majd a yonit is, és virágokkal díszítik.
Ezt azért írtam le itt ilyen részletesen, mert érdekes módon ez kapcsolatban van a 4500 évvel ezelőtti, URUK-ban lejátszódó sumér spirituális és kultikus szerelmi aktussal is, ahol az év egy adott napján az uralkodó – Dumuzi szerepében –, Inannával szent nászra lép.
Itt a szent nászágyat szintén virágokkal díszítik, amelyen az uralkodó falloszát (aki Dumuzi szerepében van) és az Inannát alakító fiatal szűzi papnő yoniját, ugyanígy mézzel és tejjel öntik le, illetve kenik meg.
 Majd, ennek során ott is felhangzik Inanna és Dumuzi váltakozó nász éneke (lásd ennek egy részletét a (6.a)  lábjegyzetben), amely a sumér költészet egyik legszebb, épen megmaradt verse. Mindennek pedig semmi köze sincs a szemita népekhez, és azok szokásaihoz! 

Nem állhatom meg, itt meg ne jegyezni, hogy Inanna (In-an-na) neve a Kr. előtti 3. évezredtől Nana-Istár lett. És lám a Duna egykori neve szintén Istár (Ister) volt, és Magyarországon még ma is vannak Nána nevű községek: NÁNA, falu az egykori Esztergom vármegyében, Párkány közelében, ALSÓNÁNA falu Tolnában, valamint FELSŐNÁNA és TISZANÁNA Heves megyében.

INANNA (vagyis Istár) nagy szerelme tehát DUMU-zi (Dumusi), aki a tavasz hírnöke, valamint egyben pásztor isten is volt, és szerelmük – mint láttuk – igen heves volt.
Vele kapcsolatban is meg kell jegyeznem, hogy neve a magyarországi DÖMÖS nevével cseng össze, amely az Esztergomi járásban fekszik, és amely a régi iratokban még Dimisi-nek volt írva.
A korai magyarországi emberi települések egyik legkorábbi nyoma található itt a községben, amely a kőkorszakból ismert.

Mindezen sok ellentmondás ellenére, az egyiptomi "amar" szóról alkotott hivatalosan elismert, régebbi, héber és indoeurópai vélemények továbbra is fennállnak. És ezek, ezzel  ma is sok zavart és bizonytalanságot okoznak, még a nem zsidó történészek között is, illetve azok soraiban is, akik ezt a tézist átvették a fenti ellentmondások ellenére.

Ennek tisztázása érdekében, tehát már most kijelentem, hogy véleményem szerint az ún. Amarna periódus (beleértve Nofretétét, a később említésre kerülő Tejét és Echnatont is), NEM HÉBER EREDETET JELENT, hanem sokkal inkább MITTANNI származást, és ez utóbbit szintén ezzel az írásommal kívánom majd alátámasztani.

Visszatérve tehát III. Amenhotep történetéhez, ezzel kapcsolatban már leírtuk, hogy az ő apja
IV. Tuthmosis volt, aki Toth (Thut) istenről írta a nevét, vagyis a "Thut istenhez hasonló", máshogy "Tuth más (-os)" jelentéssel.
Mint már szintén írtam, őt követte – a fennmaradt király lista szerint – a katona-fáraó Hóremheb.

E két fáraó között volt az a bizonyos 30 éves periódus, amikor 4 fáraó követte egymást, és ezek között Nofretéte férjét egyszerűen figyelmen kívül hagyták.

2 és 3. kép
III. Amenhotep fáraó és anyja Mutemwia                                                                                   Relief a fiatal III. Amenhotepről

IV. Tuthmosis halála után fia III. Amenhotep – mint azt a tradició előírta – elvette a még gyermek lánytestvérét Sitamun-t.

Sitamun azonban az életkora miatt, biológiailag még nem szülthetett gyermeket, ezért az új fáraó, elvette az apja (IV. Tuthmosis) nagyhatalmú miniszterének, Ejé-nek a lányát (Tiyé-t) is, második feleségként.
A kikötés azonban az volt, hogy ha fiú utódot hozna világra, az nem élheti meg a csecsemőkort, sőt mivel Tiye nemvolt legitim örökös, ezért a fiúgyermek a megszületésekor, még csak rövid ideig sem viselhette az államvallás istenének Amunnak a nevét.
És ez így is történt, mert az első, megszületett  fiúgyermeke nem is maradt életben.

Az eltelt hosszú idő alatt azonban a főfeleségnek Sitamunnak továbbra sem született gyermeke, így Tiyének (a másodfeleségnek) egyre nagyobb szerepe lett az udvarban.
Ezért, amikor később Tiyének – a megszületett lánygyermekei után –, ismét egy fia született, Kr.e. 1394-ben, azt már nem ölték meg, hanem csak elvették Tiyetől.
Az újszülöttet ezt követően az udvarban élő, mitáni származású
Tej (vagy Tejes)
nevű dajkára bízták, aki ezután szoptatta a csecsemőt (! = tej!)
Ezt a fiút, később aztán titokban a Nilus deltájához vitték Zárá-ba, amely (a 200 évvel ezelőtt ott élő) hyksosok fővárosának Avaris-nak (!) a helyén terült el.

Itt jegyzem meg, hogy lám, magyar fülnek ez a Zára név sem számíthat idegennek. Ugyanis ez volt a neve a Magyarország egykori Dalmát-tengeri kikötőjének, és ez volt a középkori Magyar Királyság számára, Dalmácia KULCSA. ( zár és kulcs!!) Politikai szerepét bizonyítja, hogy Itt írták alá pl. az 1358-as Zárai békét, melyet Nagy Lajos magyar király kötött Velencével. Ennek a mai horvát neve Zadar.

A Zadar név eredetét a mai linguiszták az ősi indoeurópai nyelv (??) "ieudh" szavában keresik, amely háborgást, hullámzást jelöl. Ebből fejlődött ki, állítólag, a görög-latin Iader, amit később onnan a horvátok kölcsönöztek a mai Zadar névként.
Ugyanakkor ezzel kapcsolatban megállapíthatjuk, hogy  a 6.században itt élő AVAROK, majd a rokon magyarok ZÁRA városneve, ebből az említett "ieudh" és "Iader" névből semmiképpen nem származhat, így ezt sokkal inkább a "valamit leZÁR" értelemre, és így az azzal megegyezö egyiptomi Zára névre kell  ezt -- az indoeurópaitól független (!) néveredetet -- visszavezetni. Mert ez ott egykor, valóban a Nilus deltáját ZÁRTA  le, miután ott az AVARIS városnév  megszűnt.

Térjünk ki most ezért röviden e Nilus-delta történetére és a területén folytatott ásatásokra.
A komolyabb feltárási munkálatok csak az 1940-es évek után kezdődtek itt el, majd végül 2010-ben radaros képalkotó technológiával már föl tudták térképezni az egész várost, utcáival, házaival együtt és benne egy kikötőt is.
Az ásatások legmélyebb rétegében,
az M-N rétegben
feltárták Amenemhet fáraó (12. dinasztia) Awaret, vagy Hawaret nevű települését. Ezt a várost az ún. Második Átmeneti Kor idején (i.e. 17-16. század) a hükszoszok (akiket ázsiai eredetű népnek tartanak) foglalták el, és saját fővárosukká tették, ahonnan Alsó-Egyiptomot irányították.
Amikor 100 év múlva, Kr.e.1830 után, a kánaániták bevándorlása ide megkezdődött, növekedni kezdett a város, majd ez a következő 100 évben, tovább folytatódott, az említett bevándorlás miatt. A régészeti feltárások jól láthatóvá tették, hogy a város lakossága valóban vegyes volt, és az egyiptomi stílusú épületek mellett erős kánaáni hatás érvényesült a házépítésben, a temetkezési szokásokban és a kerámiákban. Az egyik legmeglepőbb lelet a palotanegyedben talált, krétai (mínoszi) stílusú freskótöredékek sora, amelyek bikaugratást és más égei-tengeri motívumokat ábrázolnak. Ez szoros diplomáciai és kulturális kapcsolatot jelez a minószi Krétával. A lelet jelentősége magyar szempontból az, hogy a magyar-székely archaikus írás (a rovás) a Lineáris A írás csoportba tartozik, és ez az írás a minószi kultúra virágkorának (közép- és késő minószi kor, kb. Kr. e. 1800–1450) a legfőbb írása volt. A ma elfogadott mainstream vélemények szerint, ez a krétai hieroglifákból fejlődött ki, egyszerűsített, vonalas jelekkel. A mai napig megfejtetlen, és a nyelvét ez az elfogadott mainstream vélemény: "nem indoeurópai és nem is szemitában" definiálta, illetve határozta meg. Megfejtésében napjainkban, fontos eredményre jutott Révész Péter professzor, a nebraskai (USA) egyetem munkatársa. 

*** 3. fejezet ***

Igen fontosnak tartom az előzőkkel kapcsolatban itt megemlíteni, a Kr. e. 3. században élt Berosszosz káldeai történész beszámolóját, akiről egyébként tudjuk, Bél-Marduk vallás főpapja volt. Szerinte ugyanis:

… az egyiptomi V. dinasztia fáraói kusita származásúak voltak, ami egyben NIMRÓDI eredetet jelent, mert Kus fia Nimród volt… E dinasztia tagja volt UNI-[vagy HUNI-] fáraó is, akinek a piramisa Szakkarában van, és ez rejti azokat a Piramis-text néven ismert szövegeket, amelyek új és sikeres fordítása a magyar nyelv segítségével, az utóbbi időkben Dr. Borbola Jánosnak sikerült. (B.J. "Csillagszoba"  Budapest, 2004. ISBN 9632149637) Mint látható tehát, itt kapcsolódik Nimród, a magyarok ősapja, az egyiptomi történelembe és ugyanakkor ez által válik részben az egyiptomi történelem is, a magyar őstörténelem részévé…

És ehhez még itt azt is hozzátehetjük, hogy ott, Egyiptomban később ezt a Nimródtól megkapott tudást Hermész Triszmegisztosz foglalta írásba, és végül így hagyományozta ezt át az utókorra.

Ezek után pedig, térjünk vissza Kánaánra.

Mint tudjuk – mivel a Biblia így tanítja nekünk –, ezt a fentebb említett Kánaánt, a zsidó nép az Úrtól kapta ajándékba, új haza gyanánt. Ezért is indultak meg egykor Mezopotámiából erre a területre.
Pedig Kánaán nem volt néptelen a zsidók megérkezése előtt sem. Vagyis, akkor ott még sem zsidók, sem pedig arabok nem élhettek, hiszen ebben az időben még az arab törzsek is más vidékeken laktak.
A kutatók véleménye szerint, tehát ezek a, már régebben ott lakó kánaániták, nagy biztonsággal SZKÍTÁK  voltak.
Erre, bizonyítéknak számít:
1.  hogy az egyik szent városuk Béth-Seán, mely ma a Genezáreti-tótól délre, a Jordán völgyében fekszik, több ezer éve lakott volt… Ezt, az egyiptomi fáraók III. Thotmesz, I. Széthi és II. Ramszesz is megemlítik, ugyanúgy, mint ahogy a Biblia Bírák Könyve is.
2.  Ezt a városukat pedig az ókorban Szkitopolisznak hívták, aminek jelentése:
a "szkíták városa".
3.  Akkoriban itt Astarté istenőnek a temploma állt, aki Mezopotámiában Istárnak vagy Inanná-nak felelt meg, valamint Egyiptomban Ízisznek, vagy a tehén formájú Hátornak, a görögöknél pedig Afroditénak.

Ezután kezdtek a Kr.e. 13-14. században a nem-zsidó néptömegek onnan keletről – az asszír és babiloni hódítások miatt – elmenekülni, mégpedig részben északra a Kaukázus felé, és részben nyugatra, a kánaáni területekre is, majd itt is letelepedni.

Azt, hogy végül, a szemiták ideérkezése után, ezek a szkíta fajú népek meddig laktak itt, erre a választ Zakar András (8.a) pápai kamarás és egyháztörténész, a következőképen adta meg:

"A szittyák utána is folytatták a kánaánita területeken a Nap tiszteletét, sokáig még párhuzamosan a zsidó istentisztelettel is."

Ami tehát azt jelenti, hogy egész Kánaán területén, illetve egyes városkörzetekben, tovább gyakorolták a szkíta napkultuszt – az ősmagyar hithez hasonló –, sólyomisten (Turul-)-kultuszt és bika (szarvas?)-tiszteletet.

Erre utal a Biblia Ószövetségének a Királyok II. Könyve (17:24), amikor abban ezt olvashatjuk, ezekről a zsidók között élő népekről:

Ezek "...nem ismerik azon föld Istenének törvényeit…" és "… nem ismerik azon föld Istenének szertartását". [...] "Mind a mai napig régi szokásaikat követik: nem félik az Urat és nem tartják meg szertartásait, rendeleteit, törvényét és parancsát, amelyet az Úr Jákob fiainak adott – akit elnevezett Izraelnek –, akikkel szövetséget is kötött…" ( 2Kir17:33-34)

Majd miután a király – e fenti panasz hatására – megengedte az izraelitáknak, hogy ezeket az ide telepítetteket az ottani héber papok a zsidók vallására, vagyis az Úr tiszteletére tanítsák, mégis hamarosan megint panaszkodtak a királynak:
"… s fiaik és unokáik is úgy cselekszenek mind a mai napig, amint atyáik cselekedtek" (2Kir17:41.)

Ugyanúgy bizonyítják ezt, az itt előkerült arany SÓLYOM és szarvasTEHÉN szobrok, valamint a rovásírásos táblák és lószerszám leletek.(8.b)

A héber történetírás persze ezt kissé máshogy fogalmazza, mert a zsidó hagyomány úgy tartja, hogy Kánaán őslakói edomiták voltak.
Ugyanakkor azonban maguk a héberek is leírják, hogy ezek az edomiták viszont mindig is a Napot tisztelték (mint az előbb leírt kánaániták), és máshol még azt is állítják, hogy Nimród edomita uralkodó volt.

Ezzel a témával kapcsolatban itt gyakran megemlítik a MOABITÁKat is, akik szintén a Napot imádták, és amely népet ezek a mai történelmi írások,  "kultúrnépként" írnak le – ellentétben a szkítákkal, akiket önkényesen nomád "pásztornépként" deklarálnak (!) –, annak ellenére, hogy a moabiták írása megszólalásig hasonlít a székely-magyar rovásíráshoz, amelyet az ún. Mésa (Mesha) sztélén találtak meg.
Bár a sztélét az izraeli (és indoeurópai) történészek, az óhéber írás, a moábi nyelv és a sémi epigráfia máig egyik legjelentősebb emlékének tartanak (?), az írás fordítása máig sem általánosan elfogadott…
Ugyanis, ez a Kr.e. 840-ben készült sztéle egyáltalán nem biztos, hogy az eredeti moabita nyelvet tükrözi, mert akkor már (mint lentebb írni fogom) Észak-Izrael, már régen elfoglalta a moabiták országát (bár az írásuk betűzete az megmaradt).

4. kép:
A moabiták írása, a Mésa (Mesha) sztéle Kr.e. 840-ből

Ezek alapján jogosan merülhet fel bennünk a kérdés, hogy eredetileg, ez a nép etnikailag valóban sémi és héber rokon volt-e?

Ezek a moabiták a Holt-tenger keleti partján és az Arnon folyótól délre, Moáb földjén éltek. Fő istenük Baal volt, de tisztelték Kemost (Kemosh) is, aki pedig a háború istene volt. Egyébként ennek a Kemoshnak a leghíresebb említése az itt bemutatott Mésa-sztélén (vagy moábi kövön) található. Ezen Mésa, Moáb királya, Kemos-nak tulajdonítja győzelmét Izrael felett.

Érdekes, hogy egy bibliai elbeszélés szerint Salamon király az egyik idegen felesége kedvéért átmenetileg még oltárt is épített Kemos-nak, amit később azonban Jósiás király leromboltatott, aki utóbbi király (Kr. e. 640–609) más jelentős vallási reformot is végrehajtott. Megszüntette a bálványimádást, és a többisten hitet az izraeliták között.  Végül  azonban Megiddónál elesett II.Nékó fáraó ellen, aki az ellenük fellépő asszirokat segítette. Ez utóbbit királyra pedig itt azért tértem ki röviden, hogy bemutassam, ebben az időben maguk a héberek sem számítottak egyöntetűen monoteista vallású népnek, és egy királyuk (Jósiás) határozott fellépése kellett ahhoz, hogy ismét azzá váljanak... 

Tehát, ez az oka annak, hogy a héber (és indogermán) történészek miért tartják még ma is, ezeket a moabitákat szemitáknak, valamint – a többi, turáni eredetű Napimádó néppel szemben, önkényesen – még kultúrnépnek is!!
Sőt, ezt a bizonyos Rutot, kiemelik még azért is, mert mint Dávid egyik női őse, ezzel a JUDAIZMUSRA ÁTTÉRT nők prototípusává is vált a szemükben. [8.c] 
Pedig – véleményem szerint –, ez nem egy etnikai származást bizonyít, hanem sokkal inkább, egy személy lojalitásának következménye.

A szemiták ezenkívül még azt is állítják, hogy legrégibb istenük – még Yehova előtt – Él isten volt.
Azonban ehhez bátran tegyük is rögtön hozzá, hogy ezt nyilván átvették egykor az ott élő őslakóktól, mivel a kánaáni főisten neve az mindig is Él volt !!
Így vált tehát ebből a világot teremtő, és Nap szimbólumú Élből, a zsidók Jehowája... És akit (annak ellenére, hogy a héber nép alapjában ősi holdimádó nép volt), az Ószövetségben mégis Napként dicsőitenek, mint például a Zsoltárok könyvében:

"Mert Nap és védőpajzs az Úr Isten, kegyelmet és dicsőséget ad…", éneklik Jehowáról. (Zsolt 84:12)

A mi szempontunkból azonban ezzel az Él-lel kapcsolatban sokkal fontosabb, hogy már csak a neve miatt is,  gondolnunk kell, a mi magyar  "Élő Isten" fogalmunkra, amit még ma is használunk.
Ennek az Él-nek az isteni mivoltát, ugyanis egykor úgy határozták meg, mint az egyetlent, aki "létezik", vagyis ÉL.
Nagy valószínűséggel Él isten nevéből származhat a mi, magyar Élet szavunk is, pontosabban fogalmazva, abból az ősi, KÖZÖS nyelvből eredve, amelyből egykor a protomagyar és a kánaáni nyelv is eredt…
Ezek ismeretében, nehéz szabadulni a gondolattól, hogy az ÉLI és az Élő egymáshoz nem csak igen hasonló szavak, hanem minden bizonnyal azonos jelentésűek is… Így az "élő" szó nem egy egyszerű jelző itt az Isten előtt, hanem ez valójában a MAGYAR ISTEN neve:  
az Élő-Isten, vagyis Éli-Isten.
Ha most valaki mégis azt gondolná, hogy máshol ugyanígy  használják ezt, mint például németek is, mert náluk  "der lebendige Gott"-nak (az élő, vagyis életben lévő Istennek) nevezik a Mindenhatót, akkor tévednek.

Mert ugyanis a héberek "Der Sohar das heilige Buch der Kabbala" c. könyvének a 249. oldalán azt találjuk, hogy ez az Éli, vagyis
Éloi (oi= ő) név
"grammatikailag azért figyelemre méltó, mert itt az Isten nem az ún. status constructus formában áll (tehát nem úgy, mint az "Életnek az Istene"), de nem is úgy, mint az szokásos, szinguláris (egyes számú) jelzővel (tehát nem az élő Isten)." (9.a)

5. a. kép A Zohár könyve                                                                                                           

5.b. kép  ...és az itt idézett lábjegyzetének az 5. pontja a könyv 249. oldalról

Az Elohim jelentését pedig érdekes módon, éppen ez a Zóhár magyarázza meg (német nyelven), a más nyelvűek számára: 
mert ezt az ELOI-t és Elohim-ot "Leben"-nek, fordítja (aminek magyarul "ÉLET" a jelentése)
Tehát a könyv egyértelműen a tudtunkra adja, hogy az Elohim (vagyis az Éli), az "életet" jelent. 
Ebből a magyarázatból tisztán kitűnik, hogy mi magyarok az "Élő Isten" kifejezésünk használatakor, nem mint jelzőt használjuk Isten neve előtt ezt az "élő" szót (mint például a németek), hanem mint egy személynevet, ami után rögtön kitesszük determinatívumként az Isten-t

Vagyis ahogy ez az ÉLI, az nálunk magyaroknál az ÉLŐ-Isten, és vele kapcsolatban a Napra asszociálunk, ugyanúgy a görögöknél pedig szintén az ÉLI az alapja a hÉLI, vagyis a HÉLI-OSZ neveknek, ami ott is a Napisten jelentésű !!

Ennek az Él-nek (vagy más néven Dágonnak) a fia az a Baál isten, akiről már fentebb írtam…, és pont emiatt neveztek bennünket magyarokat egykor, a Kárpát-medencébe érkező keresztény papok: BÁL-vány imádóknak.
Még tovább folytatva itt, ennek a kapcsolatnak a bemutatását, azt is érdemes megemlíteni, hogy Baál isten lánytestvére pedig Anat (vagy Anuta), a termékenység istennője volt.
Ez az istennő pedig, úgy a szerepében, mint neve etimológiai értelmezésével is, megfelel ENET-nek vagyis ENEH-nek, aki pedig megegyezik a magyar Enéh névvel, vagyis a magyar mondavilágban Nimród feleségével, valamint Hunor és Magor anyjával, és ezzel a magyar regevilág ősanyjával, a magyar ősvallás anyaistennőjének nevével…

Hogy ez utóbbit jobban megvilágítsam, idézem Otto Sadovsky, amerikai antropológus professzor véleményét, aki a The Californians 1984. decemberi számában ("The origin of the Californian Indians" címmel) ezzel kapcsolatban leírta, hogy
"…Nimród feleségét, a Boldogasszonyt, a babilóniaiak néha BAU-nak hívták, néha pedig ANUTának. Ez a magyar monda ENETjének az elődje.
Enet értelme pedig szarvasmarha-tehén és anya, török és ó-magyar nyelven. Azonban Egyiptomban is így ábrázolták őt, ahol NUT-nak hívták. A magyarok és szittyák ősei a tehén/anya helyett a csodaszarvassal ábrázolták ezt az anyaistent.
Tőle pedig HÉT JÓTEVŐ LÁNY született.(9.b) Ez az Anuta-istennő is gyakran a vadászattal foglalkozott, és nem más, mint a szittyák [a szkíták] Artemisz istennője…"

Tehát ismétlem:
Baál isten lánytestvére (vagyis ÉL-ISTEN leánya) volt ez az Anat, a termékenység istennője, aki egyben a magyarok "archaikus anyjával", Enéh-vel (Enéttel) is megegyezik.

És lám, ezek a kánaániták – akikről most itt olvashattunk – népesítették be egykor ennek a Nílus deltában lévő AWARIS-nak a környékét, éspedig már sokkal azelőtt, hogy a hykszoszok itt megalapították volna a maguk fővárosát.

Tehát -- nyugodtan kimondhatjuk, hogy --  itt ezen a területen, ahová – a születése után, III.Amenhotepnak a fiát– az ifjú herceget elbújtatták, a mostani 20-21. századi régészeknek sokkal kevésbé héber nyomokat kellene keresniük, hanem sokkal inkább szkítákat, amelyeket itt, minden bizonnyal többet is találnának!!

*** 4. fejezet ***

Az itt említett Nilus-deltával kapcsolatban továbbá azt is meg kell említeni, hogy III. Amenhotep (Amenophis) az uralkodásának 11. évében egy monumentális tavat építtetett Tiye királyné számára Djar-wecha városában.
Ma az egyiptológusok úgy vélik, hogy ez a Djar-wecha Tiye szülővárosa volt, és ez Észak Egyiptomban, nem messze a Nílus deltájától található... A tó gátakkal és csatornákkal tartotta vissza a Nílus áradási vizét. A gátakat október elején zárták le, hogy a Nílus megtöltse vízzel a tavat.
Ezt követően tartották a gátnyitási szertartást, amelynek során a király a díszes hajójával átevezett a tavon, amikor is a környező mezők megteltek vízzel, és a medence aljára került a termékeny Nílus-iszap, amely a tó hatalmas területét termőfölddé változtatta.
Az egész szertartás egyben termékenységi rituálé is volt, (10.a) és maga a tó létrehozása pedig a fáraó gesztusa volt (a most már) főfeleségének számító Tije királyné felé, hogy megmutassa neki: a királynői pozíciója megkérdőjelezhetetlen.
Véleményem szerint ezzel a Nílus-deltával, és az ott élt hykszoszokkal, valamint a még korábbi ottani őstelepeskanaánitákkal függ össze Amenhotepnek a vallással kapcsolatos REFORMÁCIÓS igyekezete is.
Ugyanis már akkor, maga ez a III. Amenophis is, szembe akart szállni -- az általa megkezdett -- Aton napimádat (kezdeti) bevezetésével, az Amun-papok hatalmával.
Éspedig ezt, azzal az Aton istennel akarta elérni, aki eredetileg a napisten alakja volt az esti órákban, és aki -- mint majd látni fogjuk -- a fiánál Echnatonnál fog, főisteni pozíciót kapni.
Ez azonban, akkor még, III. Amenhotepnek NEM SIKERÜLT TELJESEN.
Annak ellenére, hogy már ő is igyekezett a magas egyházi tisztségeket bizalmasaival betöltettni, hogy ezzel ellenőrzése alatt tarthassa az Amun-papságot. Ennek során legközelebbi bizalmasa és névrokona, Amenophis (Hapu fia) is a legmagasabb politikai tisztségekkel lett kitüntetve.

 Később pedig a fáraó még a palotáját is Thébaiba költöztette, amiről a kutatók többsége ma úgy véli, hogy ezzel az uralkodó még határozottabban akarta korlátozni az Amun-templom papjainak, a még továbbra is erős hatalmát.
Közben ugyanakkor, számtalan templomban,  magáról is állíttatott szobrokat a többi isten szobrai mellé. A szobrokon található feliratok az illető isten előtt, így hangzanak:
"Amenophis, akit szeretett … (majd következik az illető isten neve)"

Továbbá a tevékenységével kapcsolatban, még az is feltűnő – és ami megint csak MEGEGYEZIK a hattik, hurrik és más nyugat-kisázsiai, ragozó nyelvű nép vallási kultúrájával –, hogy ez a fáraó számos női istenszobrot is állíttatott.

Ennek oka pedig az volt, hogy különösen tisztelte MAAT istennőt, a Napisten lányát, aki a rendért, valamint a harmóniáért volt felelős, és így a fáraói hatalom szimbólumának számított, de ugyanakkor egyben az igazság védője és megszemélyesítője is volt.
A képeken pedig, a hajában mindig egy hosszú tollal ábrázolták.

6. kép: Maat isten
Falfestmény Maat istennőről, fején a hajába tűzött tollal, és a kezeit (szárnyait) védőn tartva a fáraó felé.
(Deir El Madinah templomában, Egyiptomban)

Itt feltétlenül meg kell említeni, hogy nálunk magyaroknál fennmaradt ennek az istennőnek a neve, a mi MÁT-ka szavunkban.
Ennek pedig azért is van különleges jelentősége, mert MAAT szerepe nemcsak az erkölcsi rend fenntartása, hanem a "bírói" szerep is volt.
Ugyanis – amikor egy ember, a halála után a túlvilágba kívánt átjutni –, MAAT volt az az istennő, aki a fején viselt tollát, vagyis szerepének szimbólumát, a mérleg egyik serpenyőjébe helyezte, míg a másikba pedig az elhunyt lelkét (a szívét). Tehát megmérettetett MAAT által!
Mert jelleménél fogva ő volt az "etalon" (vagyis a mintakép és így a mérce is).
Ekkor, ha az elhunyt serpenyőbe helyezett lelkének (szívének) a súlya könnyebb volt, vagy éppen megegyezett Maat tollának a súlyával – ami azt jelentette, hogy lelkét nem nehezítik a földi életben elkövetett bűnök és rossz cselekedetek –, akkor, és csakis akkor léphetett be Ozirisz másvilági birodalmába.
Ellenkező esetben ezt a lelket, az ott várakozó krokodil-isten rögtön felfalta.

Maat erkölcsi hatalma tehát – az előbbiek miatt – igen nagy volt, de ha lehet, ezt még tovább fokozta az, hogy ő egyben a Napisten lánya is volt. Aki akkor még Ré volt, és csak később lett, mint egyedüli isten ATON, amit majd III. Amenhotep fia és  utódja, Echnaton fog bevezetni…

Mivel azonban az egyiptomi tradicióban a mindenkori fáraót Ré fiának, vagyis az isten földi tükörképének tartották, nem volt az sem véletlen, hogy például Hatsepszut, aki a Kr.e. 14. században, II. Thotmesz fáraó felesége volt, föl is vette az "isten-felesége" címet, vagyis a MAATKA-RÉ címet.
(Bár, meg kell jegyezni, hogy ezt a címet tulajdonképpen már régebben, a 18. dinasztiai egyik elődje, J`hm s-Nofertari (10.b) óta, időnként viselték más fáraók feleségei is.)
Ebben az egyiptomi MAATKA (vagyis feleség) szóban, a MAAT az igazság istennőjét jelenti, a "KA" pedig a lelket.
Így tehát, maga ez a feleség jelentésű egyiptomi szó, az "igazság lelke" értelmet hordozta. (Maat-ka)
Éppen ezért, ez igen érdekes, hogy ez átkerült, illetve megőrződött – ennyi ezer év után is – a mi magyar nyelvünkben ! 

Ugyanakkor azonban az is igen érdekes – és ez megint csak a szkíta-egyiptomi kapcsolatot mutatja –, hogy Árpád fejedelmünk és vezérei, a Kárpát-medencébe történt bejövetelükkor, szintén ilyen tollat viseltek a sisakjukba tűzve, talán 

7-8 kép: Árpád
Feszty Árpád: A magyarok bejövetele (részlet)                                                                Krasznai Lajos Árpád vezér (Veszprém

jelzés értékűen, ezzel tettüknek és a Kárpát-medencei jelenlétüknek a jogos igazságosságát kívánva szimbolizálni.
És ez a tollviselet egészen a Kr. utáni 20. sz. közepéig része volt a magyar nemesség díszruházatának (a díszmagyarnak) is.

Tehát – mint láttuk – ide a Nilus deltájába menekítették III. Amenhotep fiát, a még gyermek, IV. Amenhotepet (a későbbi Echnatont), aki talán itt ismerkedhetett meg apja vallási és kultúrális gondolataival és apja azon igyekezetével, hogy az Amun papok politikai hatalmát valahogy csökkentse. (Így nem csoda, hogy apja halála után, amikor már apja utódja lett, ő is ugyanezt az utat folytatta...")

Később aztán ez a gyermek herceg, innen a Nílus deltájában fekvő Zárából, miután a dajkájától Tej-től végleg elvásztották, legelőször Heliopoliszba került, ahol egyiptomi papok kezdték nevelni, majd mint ifjú, ezután Thébában tanult tovább...

Vagyis ez volt az oka, és így nevelkedett az az ifjú, aki bár III. Amenhotepnek és feleségének Tiyé-nek volt a hercegi fia, azonban a nevét – éppen az Amon-papok későbbi bosszúja következtében – mégsem lehetett megtalálni a 14. századi királylistákon.

9. kép
A 18. dinasztia tagjai (késöbb ide beillesztve Echnaton-Akhenaten) nach Alan Gardiner

Róla azonban mégis, annyit – már kezdetben is – megőriztek a feljegyzések, hogy egy szépségéről híres hercegnőt vett feleségül, akinek a kezdeti kilétéről egy ideig senki sem tudott biztosat… Csak esetleg annyit, hogy a neve Nofertiti (vagyis Nofretéte), és hogy hat vagy hét lányt szült a férjének, valamint azt, hogy a trónra kerülését követő hatodik évben, Kr.e. 1350 körül, elköltözött, egy a magának és családjának építetett, városba.

Ez a város a régi főváros Memphis és az új főváros Théba között helyezkedett el, a mai Tell-el-Amarnában, és aminek az Achet-Aton (vagyis Aton horizontja) nevet adták (11).

Ezt a városukat aztán – későbbi férjével Echnatonnal – közösen, új istenük az egyetlen és mindenek felett álló Aton, tiszteletére építtették fel.
Vagyis ez az új fáraó folytatta az apja által megkezdett utat, amelyben egyenrangú társra talált APJA EGYKORI FELESÉGÉBEN  Nofretétében, akit feleségül is vett.
Tehát ő volt az, akinek ezzel "sikerült" bevezetnie Egyiptomban az egyisten hitet, a monotheizmust.
Az új istenük jele pedig a Napkorong volt, amelynek sugarai lefelé mutattak…

*** 5. fejezet ***

És ez utóbbi monoteizmus  volt az, ami Sigmund Freundot is arra késztette, hogy ezt a vallást párhuzamba állítsa a zsidó egyistenhittel, mert ez az isten többet nem ember formájú volt, mint az eddigi egyiptomi istenek, és mint például konkrétan Ré-napisten is, hanem láthatatlanként uralkodott mindenek felett, és csak szimbólikusan ábrázolták a Nap korongjával.

Sigmund Freund álláspontjával szemben, nekünk természetesen itt most rögtön az eszünkbe kell, hogy jusson  Árpád fejedelmünk társuralkodójának, a kündünek (vagy kundunak) a neve. Mert ez, hun és ótörök nyelven,  szintén Napot jelentett (!).
Ennek a kündünek a neve Karszán (vagy Cursan) volt, amit a bizánci krónikák feljegyzéséből is ismerünk.
Róla még azt is tudhatjuk, hogy magát a Nap uralkodója tartotta, és így előtte is – mint ahogy a kazárok ugyanilyen rangú uralkodója előtt is – az alattvalóinak hordaniuk kellett a Nap aranykorongját, mutatva ezzel a származását…

Tehát, ezt a Nap-szimbólumú Atont, a mainstream (vagyis a héber és az inoeurópai történészek !)  Egyiptomban, a monoteizmus megjelenésének tekintik... Azonban ezzel kapcsolatban, itt felmerül a kérdés, hogy Echnaton valóban az egyetlen istennek tekintette-e Atont?
Mert úgy néz ki, hogy ez nem teljesen igaz.
Ugyanis a többi istent, valójában nem töröltette el teljesen… Ezzel szemben, csupán az történt, hogy Atont (napkorong formájában) a többi isten FÖLÉ emelte.

Ez pedig merőben más, mint amit Sigmund Freund (és követői) állítanak a zsidóság, majd később a kereszténység egyistenhitével és Jehowával kapcsolatban. 
Így, nem hiszem, hogy egyedül lennék azzal a gondolatommal – és ez kizárólag csak bennem merült volna fel –, hogy az egyiptológiában ennek az Aton főistennek, monoteista istenként való kihangsúlyozása, és ennek ott, az akkori birodalomban, valami újként és együdülállóként való kikiáltása, pusztán azért született meg a 19-20. században, hogy ezzel, ez összehasonlítható legyen egy másik monoteista vallás istenével…
Ha pedig – ez így van –, akkor ez nem más, mint a modern egyiptológia "megegyezéses alapon történt" kultúrpolitikai döntése. 
Ez pedig akkor így, az objektív művészettörténettel és vallástörténettel  "még csak köszönő viszonyban sincsen"! 

Mert valójában, ez akkor Egyiptomban, nem volt egyébb, mint politikai és hatalomi harc, mégedig Egyiptom vallási és világi vezetői között. Vagyis konkrétan az Amun vallás főpapjai és Echnaton fáraó között, a Kr. e. 1353 és 1336 közötti években...

Ez a megállapítás annál is inkább jogos, mert ennek az akkori egyiptomi (és monoteistának kikiáltott)  Aton istennek az exkluzivitását, az a tény is megkérdőjelezi, hogy olyan egyeduralkodó főistenek, mint amilyen Aton volt, olyanok már korábban, más ókori népeknél is ismertek voltak! 
Mint például Mezopotámiában is, ahol ennek a főistennek a neve Apsu (vagy Apuu) volt. (és akinek a kisebb hatalmú, gyerekei - többek között - Kingu, Mumus, Kis-ár és Lahamu voltak)   

Azonban itt felmerül az a kérdés is, hogy e monoteistának "kikiáltott" egyiptomi vallás istenének Atonnak, ez a "Deus Omnipotens" jellege – amelyet a mai kultúr- és vallástörténészek, olyan görcsösen, váratlanul bevezetettnek tartanak –, valóban Echnaton egyéni elgondolása volt-e?

Mert, az az igazság, hogy ő "csak" tovább folytatta, az apja által már megkezdett utat.
Ugyanis – mint az előzőkben is olvashattuk – III. Amenhotep, már szintén erősebben imádta Aton napistent, mint Amunt vagy a többi istent.
Tehát ezt az utat, ha már monoteizmusról beszélünk - akkor, véleményem szerint - valójában Echnaton apja kezdte el, amely tettének a hátterében feltétlenül szerepet játszhatott, hogy már neki is szoros (és egyben rokoni) kapcsolatai voltak a Mitanni királysággal, valamint a hattikkal, amelyek mindegyike  ragozó nyelvű nép volt, és országukban szintén a Nap volt a fő istenség"!!

És ez itt, most egy fontos megállapításnak számít, ami ezzel szembehelyezkedik az eddigi véleményekkel!

Éppen ezért, nem állhatom meg, hogy itt ismét meg ne említsem, a szkítákat és a turáni népeket is, amelyek ugyanígy szintén a Napot imádták, de a mai - mainstream - kultúrtörténészek, őket mégis barbár nomádoknak és pogányoknak tartanak !

Azonban, hogy lássuk, ez utóbbi negatív megállapítással szembeni ellenvéleményeket is, ezért érdemes most más állásfoglalásokat is felidézni.
Vagyis, hogy  például ezzel kapcsolatban, mit írtak rólunk, magyarokról és a mi ősi vallásunkról  - amely a szkítáktól eredt - olyan neves és ismert személyek, mint például Dzsajháni bokharai tudós államférfi, valamint Ahmad Ibn Ruszta csillagász és földrajztudós a 10. században:

"A magyarok tisztelik a tüzet, mint az életet adó Nap szimbólumát,
de Istenként mégis csak egyet, a Mindenhatót imádják"

Tehát láthatjuk, hogy ez, amit Echnaton Egyiptomban Atonnal bevezetett, az valójában - például a szkíták és a turániak között - nem volt ismeretlen, és így ennek a "Deus Unus et Omnipotens" jellege, nem is volt egyedülálló jelenség.

Mégis, ezzel az új istenséggel,  IV. Amenhotep és Nofretéte igen nagy feszültséget okozott Egyiptomban.
Mert ezzel nemcsak az egykori főistent Amun-t (Amon, A-mén) istent fosztotta meg a hatalmától, hanem vele együtt, ugyanígy elvesztették az  – eddig neki szolgáló, és igen nagy befolyású – Amun-templomok papjai is a hatalmukat…

Sőt, hogy az új fáraó még inkább kihangsúlyozza, ezt a vallási hatalomváltást, fölvette, az addigi  IV. Amenhotep név helyett (amelyben elöl még az "A-mén" szerepelt), az Echnaton (Ekn-aton) nevet, amelyben már az "Aton" kapott helyet.

Ennek a névnek a jelentése a német irodalomban "dem Aton Wohlgefällig", vagyis "az Atonnak tetsző" értelemmel van megadva, azonban a mi ragozó nyelvünk, sokkal inkább megmutatja e név értelmét, amely eszerint:
 "Aton-nak éke" = "Ék, n(ak) Aton" jelentésű (Ék-n-Aton).

Ezzel tehát– úgy is mondhatnánk – Eknaton és Nofretéte (az előző fáraó egykori feleségeként), közösen véghezvitték azt, amit elődjük, vagyis Nofretéte első férje, III. Amenhotep, az Amon-papok hatalma ellen, az életében már megkezdett.

Aztán Kr.e. 1338-ban – sok ellenségeskedés és intrikák után –, Echnaton végül meghalt, és őt Nofretéte is, csak 3-4 évvel tudta túlélni, hátrahagyva ezzel hatamas szellemi művüket és a nagy kiterjedésű, monumentális építkezéseiket, amelyek romjait ma is csak csodálattal lehet szemlélni.

Mégis, amit alkottak, nem tűnt maradandónak, mert az Amun papság haláluk után, rögtön visszavette a hatalmát, és bosszúból – amit tudtak – mindent leromboltattak, valamint kivésették kettejük képeit is, ahol csak lehetett, a sziklák és épületek hieroglifa-szövegeiből.

10. kép:
Reliefmásolat, ami Nofretétét és Echnatont ábrázolja a négy idősebb lányukkal, de ezen már mindegyikük arcát levésték...

Éppen ezért, az utókor számára, hogy valójában ki is volt Nofretéte, az végülis csak az Amarna levelek megtalálása után vált teljességgel ismerté, mert minden más nyomot eltüntettek az egykori ellenségei.

Ugyanis, az addigi találgatások, egyrészt vagy III. Amenhotep lányának tartották őt, akit utána (a testvéröccsének vélt)
IV. Amenhotep vett feleségül, vagy pedig annak a 127 ázsiai hercegnő egyikének, akiket a hadjárataik során, még II. majd III. Amenhotep hurcolt magával rabszolgaként, és aztán a háremében fogva tartott.
Ez utóbbi feltételezéssel szemben, például a brit régész és művészettörténész Cyril Aldred azonban azt tartotta, hogy Nofretétének a "nem tipikusan egyiptomi" arcvonásairól hangoztatott vélemények (amelyek így, utalhatnának arra, hogy rabszolganőként élt a fáraó háremében), "túl szubjektívek ahhoz, hogy objektiv történelmi tényre lehetne belőle következtetni."
Ezért ő sokkal valószínűbbnek tartotta, hogy Nofretéte valójában az előkelő egyiptomi tisztviselőnek, Ejé-nek volt a lánya, amit – mivel erre, neki más bizonyítéka nem volt (!) – azzal próbált igazolni, hogy ez az Eje, az új Amarna-i temető legelső, és azóta is a legszebb, síremlékét kapta, és ott őt az "istenek atyjának" nevezték…

*** 6. fejezet ***

Ezekre – és az ezekhez hasonló – régebbi bizonytalan találgatásokra Nofretéte származásával kapcsolatban, végül a megtalált ún. "Amarna-levelek" és a velük együtt felszínre hozott, más fontos leletek adták meg a választ.
Ugyanis Charles Masperonak, a világhírű egyiptológusnak, a 19. századvégi ásatásai idején, olyan számtalan egyéb lelet is napvilágra került ezen a területen, amely sok megoldatlan kérdésre választ adott.
Ilyen volt pl. IV. Thutmosis sírja; vagy Tiye királyné és szüleinek sírja – amely utóbbi az akkori korszak leggyönyörűbb ékszereit rejtette magában –, valamint Horemheb sírja.
Miközben tehát Masperó így itt, a sziklasírban dolgozott, tőle nem messze egy ottani parasztasszony véletlenül rátalált arra a mintegy 400 agyagtáblára, amelyek részben a király külpolitikájának dokumentumai voltak, és amelyek döntően befolyásolták a kutatók véleményét. Ezek voltak az "Amarna levelek".

Ebben a "Nofretéte kérdésben" ezután, a további előrehaladást, az 1890-es évek végi ásatások hozták.
Ezeket a neves régész, Sir W. M. Flinders Petrie szervezte, aki az egykori fáraói udvar levéltárához tartozó épületromokban ásatott, amikor ott, további agyagtáblákat fedezett fel.
Így, összességében,  a ma ismert 382 táblából, 32 darab az kisebb levél volt (a hozzá tartozó leltárral), a többi pedig részben diplomáciai leirat, valamint a Mezopotámiából származó mítoszok és eposzok gyűjteményei (mint például az Adapa-eposz, Nergal és Ereskigal, vagy "A csaták királya" című Sarrukín-legenda), és ezeknek a másolatai.
Ezen kívül találtak szótag táblázatokat és lexikális szövegeket is, valamint egy hurrita eredetű történetet, a hozzá tartozó egyiptomi szavak listájával és annak babiloni megfelelőivel.

Mindezek a leletek tehát, és az Amarna-levelek lefordításai, a 20. század legelejére,  végre megadhatták az igazi válaszokat a sok évtizedes kérdésekre.
Mert ezek, egyben visszatükrözték azt a diplomáciai hálózatot is, amelynek kelet-nyugati kiterjedése Nyugat-Irántól az Égei-tengerig, észak-déli kiterjedésében pedig Anatóliától Nubiáig terjedt.
Ezt a hálózati rendszert főleg a kasszita (kassita) Babilónia, Mitanni, és a hatti-hettita nagybirodalom, valamint Egyiptom tartotta fenn, amely kapcsolatok hosszú ideig fenn is álltak.

Ezek közül az itt említett  Mitanni Birodalom (12.a) Észak-Mezopotámiában terült el, amelyet később, a 14. század közepétől a feltörekvő közép-asszír birodalom morzsolt fel, illetve olvasztott magába.
A mitániak keleti határát az Elám Királyság képezte, a nyugati határát pedig Kréta (Keftiu) és az egész, mükénéi uralom alatt álló, görög szárazföld jelölt. 

Ezeket a Mitani Birodalom és az Egyiptom közötti diplomáciai levelezéseket is, az amarnai levelek feldolgozása közben találták meg.
Ezek összesen 13 dokumentumot tartalmaztak, Mitanni királyától.
Ezek közül nyolc tábla III. Amenhotep fáraónak szólt,
négy, a fiának IV. Amenhotepnek és
egy pedig, külön Tiyének.

Ez a kapcsolat a két ország között azonban nemcsak diplomáciai és rokoni volt, hanem ezek a szolidaritásnak is egy különleges bizonyítékai.
Ugyanis ezekből megtudhatjuk azt is, hogy nemcsak Tushratta király, hanem már az előző mitanni király, Suttarna is küldtek  egyszer gyógyító Istár-szobrot Ninivéből, a beteg "testvérüknek", III. Amenophisnak (Amenhotepnek) ajánlva.

11. kép
Térkép a Mitani Birodalom elhelyezkedéséről a 18. dinasztia idején

Ennek Mitanni királyságnak Hanigalbat volt a földrajzi neve, amely nyugat-mezopotámiai Arrapha környékén terült el...
Hivatalos, állami nyelvük a hurrita volt.
Ez a HURRITA pedig egy RAGOZÓ NYELV  volt, tehát nem tartozott sem nem az indoeurópai, sem pedig a sémi nyelvek csoportjába.
Az egyetlen nyelv, amellyel e hurritának a rokonságát (vagy azonosságát) a mai mainstream kutatói bebizonyították, az az urartui nyelv volt, amelyet egészen az első keresztény évezred közepéig beszéltek a Sevan-tó, a Van-tó és az Urmi-tó közötti területen.
Többek véleménye szerint, azonban ennek biztos kapcsolatai voltak még a cipro-MINOSZI és a kassita nyelvekkel is, valamint rokonsága nem kizárható az ÉSZAKKELET-KAUKÁZUSI  nyelvekkel sem!!

A térség földrajzi kiterjedése, az idők folyamán többször változott.
A birodalom egykori központja, eredetileg a folyóistenről elnevezett, habos forrású  Habur-folyó felső vidékétől és a Középső-Tigristől, közvetlenül nyugatra terült el.
Ez a Habur volt a Mitanni Birodalom központi területe, amelynek a – ma még ásatásokkal – nem azonosított fővárosa, Wassukanni (Wash-Shu-Kanni), a folyó forrásvidékén állt, ahol ezt a Habur-t, itt folyóistennőként tisztelték. (12.b)

A Habur-vidék ma, az ún. Habur-i kerámiákról nevezetes (palack alakú, geometrikus mintákkal vagy csíkokkal festett nagy edények), amelyek egyik fő ásatási lelőhelye az egykori Mari területe volt.

Ezzel kapcsolatban a legmegdöbbentőbb (és ezért ezt itt meg is kell említeni!), hogy ezeknek a kerámiáknak a pontos előzményei megtalálhatók, a még korábbi Kárpát-medencei leletek között is. Ugyanis ezek a Mari területén megtalált Habúr-i kerámiák, szinte pontosan azonosak a magyarországi régészeti ásatások során előkerült, szintén palack alakú, geometrikus mintákkal vagy csíkokkal festett nagy edényekkel, amelyek leginkább az újkőkor (neolitikum) és a rézkor (Kr.e.4500-3000) kultúráihoz köthetők.

Ilyenek például a Tisza kultúra (középső neolitikumi: Kr.e. 5000-4400.) leletei, amelyek gazdagon díszített edényei, (köztük a palack alakú tárolóedényei), gyakran vörös, sárga vagy fehér festéssel, geometrikus mintákkal (spirálok, sávok) vannak ellátva. De ugyanilyen festett edények találhatók pl. a Tiszapüspöki környékén előkerült kerámiák között is, ahol ezek a vörös sávos, illetve geometrikus, festett mintás töredékek szintén tipikusak. Ezt a sort folytathatnánk a Törökbálint-Dulácska lelőhelyen talált neolitikus, nagy méretű, palack alakú edényekkel is amelyeken "belevésett nagy M motívum jelenik meg, amely az arcot bekeretezi." (írta 2016 ban erről és a szakálháti leletekről, a pozsonyi régésznő Terézia Tomašovičová)… és amelyek korabeli kultikus használatra utaltak. Vagy említhetnék hasonlatként a Tószeg tell-településen előkerült szintén rézkori, áttört talpú, geometrikus díszítésű, mészbetétes edényekkel is... Amely:
"... kerámiáknak különösen ezek antropomorph megjelenítései [...] egy általános jelenség a neolitikum idején, és így a Dunai- és a Közép-Európai területektől távolabbi […] Anatóliában (Garfinkel 1998 S.211-215) és Észak-Mezopotámiában is megtalálhatók. (Quitta 1957 S. 54-55)" //Megjelent: Acta Musealia 2015/1–2 //

Mindennek csak tovább fokozza az érdekességét, hogy amikor ezeken a Kárpát-medencei "arcos" kerámiákon látható M jelek Mezopotámiában feltűnnek, az pont akkor történik, amikor a Kárpát-medencéből éppen eltűnnek, vagyis a Kr.e. 3200-as évek utáni uruki műveltségi periódusban.
Mindez így, természetesen bizonyos következtetésekre ad lehetőséget, amelyet most itt az Egyiptomról szóló témánk miatt  nem fejtehetünk ki bővebben...

*** 7. fejezet ***

Mivel a terület keletről közvetlenül Asszíriával volt határos, ezért  Asszíria elsődleges hadászati célpontjává is vált, akik többször meg is próbálták elfoglalni.
Ezeket a támadásokat, bár hosszabb ideig sikerült – a nem-indoeurópai nyelvezetű rokonnépek – a hattik és a hurrik segítségével, rendre megakadályozni, azonban végül Kr.e. 1200 táján, birodalmuk mégis asszír fennhatóság alá került.


Ezen, fentebb említett amarnai levelek között – amelyek azonban még a Kr.e. 1400-1300 években íródtak – voltak megtalálhatók tehát azok is, amelyeket e Mitanni Birodalom királya (Tushratta) küldött III. Amenhotep fáraónak.
Közöttük pedig - ami számunkra most a legfontosabb - az is, amelyben Tushratta ennek az idősödő fáraónak, odaajánlotta a szépségéről híres lányát TADUCHEPA-t.
Ebből a levélből azonban rögtön azt is megtudjuk, hogy csak azzal a feltétellel küldi el a lányát Egyiptomba, ha a fáraó annyi aranyat küld érte cserében, amennyire Tushrattának, a fővárosában történő palota- és templomépítkezéseihez, szüksége van.
Miután, két évi tárgyalást követően, az alkuban megegyeztek, Tushratta elküldte, az ekkor 15 éves lányát Taduchepát – és másik két hajóval annak kíséretét is –, a thébai udvarba.

Miközben pedig ez a szépséges hercegnő a Níluson Théba felé utazott a hajójával, akkor a nép, amely izgatottan várta – végig a Nílus partján – azzal a felkiáltással köszöntötte, hogy:
"Itt a szépség, aki ide jött !", ami pedig az ő nyelvükön "NOF RE TÉTE" volt.
Így vált ezután ez a név, e menyasszony későbbi nevévé.

Amikor Taduchepát a megérkezésekor, III. Amenhotep a Nilus tébai kikötőjében fogadta, akkor már ez a fáraó öreg, valamint igen beteg is volt. Ezért is hozta magával Tadechupa ismét azt a csodatévő Istar (Inanna) szobrot, amit az apja megint elküldött az egyiptomi királynak, a betegsége miatt.
Ez az Istár szobor, valójában a sumér Inanna istennő babiloni alakja volt, és ez akkoriban a rendkívüli gyógyító erejéről volt nevezetes.
Az előző két alkalommal – amikor ezt a mitanniak a fáraónak már elküldték – ennek valóban gyors és gyógyító is volt a hatása.
Azonban ennek az Amun vallás, valamint a helyi belpolitika szempontjából már akkor is volt egy árnyoldala...
Mégpedig nemcsak azért, mert ez kiváltotta az Amun-papok felháborodását, hanem főleg azért mert ez már akkor rávilágított az egyiptomi Amun kultusz hanyatlásának első jeleire, amely majd később éppen a fia, Echnaton idejében fog teljességében megmutatkozni.

Ugyanis nem szabad elfelejteni, hogy a fáraó nemcsak államfő volt, hanem a hivatalos államvallás vezetője is, sőt önálló istenként is tisztelték…
Tehát ez volt az ok, amiért az Amon-papság, olyan rossz szemmel nézte, ennek a számukra idegen istennőnek a "segítségét"... Mert ebben ők már akkor, a saját vallási befolyásuk megnyirbálását látták.

Azonban úgy látszik, most már valóban késői volt Tushrattának ez a küldeménye.
Pedig III. Amenhotep most is nagyon reménykedett a csodálatos gyógyulásban, vagyis abban, hogy ez az Istár-Inanna szobor enyhíteni fogja a szörnyű fog- és állkapocs-fájdalmát, mert a vérző fogak és a gennyes tályogok szinte elviselhetetlenné tették a fáraó életét.
Viszont a várva-várt hatás, most végleg elmaradt, mert III. Amenhotep ezután már csak alig két évet élt.

Így, bár a hivatalos kézfogója Nofretétével megtörtént – amely egyben a két ország között egy diplomáciai esemény is volt –, de a pár, nagy valószínűség szerint, a nászágyig már nem jutott el...

Nofretéte történetéhez tartozik, és érdekességként megéri bemutatni, mennyi találgatás és mennyi bizonytalanság volt, még az Amarna-levelek megtalálása után is, Nofretétét illetően. Mivel sokan, e levelek megtalálása előtt Taduchepát és Nofretétét még két különböző személynek tartották, de mára már az egyiptológusok nagy része elismeri és osztja azt a nézetet, miszerint Taduchepa III. Amenhotep halála után fia, Ehnaton háremébe került, és még a kétkedők is lehetségesnek tartják, hogy őt onnan "kiemelte" Eknaton, és így ezzel ő azonos lett a Nofretete néven ismert királynéval.

Ugyanis, az egyiptológusok között 1965-ig egyáltalán nem volt konszenzus arról, hogy ez a Tushrata által Egyiptomba küldött lány, valóban Nofretéte volt-e, vagy pedig csak egy volt, a fáraó nagyszámú háremhölgye közül ?

Ezt végül csak 1965-ben, egy francia egyiptológusnő Eleonore Bille-De Mot tudta tisztázni, egy szellemes megoldással (13).
Mégpedig azzal, hogy igen gondosan áttanulmányozta Tushratta király leveleit, azokat, amelyeket – több éven keresztül – a fáraónak küldött Egyiptomba.
Ezekben pedig azt találta, hogy Tushratta király – annak ellenére, hogy tudnia kellett, hogy a fáraó feleségét Nofretétének hívják –, mégis, amikor megszólításokat írt a leveleiben, ezekben soha nem említ más királynét, csak Tiyét, mint anyakirálynét.
Ezzel pedig nyilván megsértette volna az udvari etikettet, mivel (látszólag) nem említi meg egy másik ország királyának a feleségét, vagyis itt, a fáraó feleségét, Nofretétét.
De ez mégsem így történt, mert valójában őt is megemlítette, csak a Nofretéte név helyett Taduchepát bizalmasan, mint a "lányomat", a "kedves lányomat", illetve a "feleségedet", szólította meg a levelekben.
Vagyis nem felejtkezett el a fáraó feleségéről sem, csak leveleiben a lányát nem Nofretétének (amely nevet a nép adta neki),  hanem Taduchepának szólította, amit természetesen megtehetett, hiszen ez volt az ő lánya eredeti, mitanni neve.
Közben pedig szinte kínosan ügyelt arra is, hogy mindkét hölgynek (a lányának és Tiyének), mindig azonos értékű ajándékokat küldjön. Ez pedig akkor – vélekedett Eleonore Bille-De Mot –, ha a lánya Taduchepa, csak egy egyszerű háremhölgy lett volna, a királynéra (Tiyére) nézve igen sértő lett volna, mivelhogy, valaki venné ezzel a bátorságot és a fáraó ágyasának ugyanazt az ajándékot adja, mint neki, a fáraó anyakirálynéjének.
Ez természetesen diplomáciai skandallum lett volna.
Mivel ebből, azonban egyszer sem lett diplomáciai bonyodalom, így biztonsággal állítható, hogy Tadechupa és Nofretéte azonos személyek voltak, és ezt jól tudta a mitanni király is.

Vagyis ezzel, a kérdéses rejtély ezen része megoldódott!

Sir Petri, Nofretéte származásával kapcsolatban, ugyanakkor azt tartotta, hogy Tiye, aki a fáraó,
III. Amenhotep ún. "főfelesége" volt, ugyanúgy mitani származású volt, mint Nofretéte. Sőt szerinte – a képeik hasonlósága alapján –, minden bizonnyal még rokonok is voltak.
Így eszerint, ennek a Tiyének valójában nem is Eje volt az apja (mint azt tartják), hanem mint fiatal lány, eredetileg a Mitanni udvarhoz tartozott.
Ezzel kapcsolatban még az is felmerült, hogy Tiye, mint Mitani hercegnő, tulajdonképpen a Mitáni király feleségeinek egyike volt, és később ő is hadizsákmányként került III. Amenhotep udvarába, majd így vált ott a fáraó, III. Amenhotep feleségévé.
Eszerint tehát az a nagy hasonlatosság Tiye és Nofretéte között azért volt, mert valójában Nofretéte, az Tiyének a Mitani királytól származó, egykor még ott megszületett, lánya lehetett...
Csak később, anya és lánya, elszakadtak egymástól.

Amikor aztán – szól tovább ez az elmélet – a Mitáni királyság és Egyiptom között már ismét hosszabb ideje béke volt, akkor ajánlotta fel (igen sok aranyért cserébe) Tushratta a fiatal Taduchepá-t (Nofretétét) is III. Amenhotepnek második feleségként, és ezzel így, anya és lánya, ismét együtt lehettek...
Ha pedig ez valóban így volt (bár ez, még azóta sincs teljesen bizonyítva), akkor viszont IV. Amenhotep (vagyis Echnaton) és Nofretéte, tulajdonképpen féltestvérek voltak. (Mivel, hogy mindkettejüknek Tiye volt az édesanyja)

Sokan azt tartották, hogy miután III. Amenhotep meghalt, és amikor már Nofretéte Echnaton (IV. Amenhotep) felesége lett, akkor az idő múlásával már Nofretéte kezdett uralkodni a férje helyett, amiért sokan féltékenyek is lettek rá…
Ezt a tézist bizonyítanák a brit egyiptológusnak Norman de Garis Daviesnek (14) a sírkövekről és határkövekről elkészített másolatai, amelyeken, az idő előrehaladtával, Nofretéte egyre többször, a saját díszkocsiján, egyedül utazva, gyeplővel a kezében van ábrázolva.
Pedig kezdetben, az ilyen ábrázolásokon, őt mindig a kocsiban állva, Echnaton mögött ábrázolták, úgy, hogy akkor még ez a gyeplő a fáraó kezében volt.
Ezeket a harckocsikat és azok kultúráját éppen azok a hykszoszok hozták Egyiptomban akikről már az írásom elején a Nílus deltával és Avaris, valamint Zára városával kapcsolatban is már szóltam.

Már akkor ott is leírtam, hogy e népnek, még azok sémi nyelvezetével kapcsolatban is (amely az egyetlen, ami miatt egyesek ezért sémi népnek tartják őket), számtalan ellenvélemény hozható fel. Ezek eredete sokkal inkább a szkítákra, vagy a preszkíta kultúra népeire utal. 

Azok viszont, akik vehemensen támadják ezt a szkíta és a preszkita teoriát, és inkább a sémi kultúrát tartják elfogadhatóbbnak (ld. mainstrem és héber elmétek képviselőit) azok arra hivatkoznak, hogy a szkíta kultúra a Kr.e.8-9 sz-ban érte el a fénykorát, míg a hykszoszok jelenléte hamarabb, Kr.e.1700 és 1550 között uralták Egyiptom északi részét.

Ez teljességgel igaz, de ez ugyanakkor nem zárja ki a turáni szkíták, ún preszkíta meglétét és így azok jelenlétét..

Hiszen a hükszoszok előtt ismeretlen volt Egyiptomban a harci szekér. És így annak a harcmodora is – vagyis a lóval vontatott harci szekerek, bennük az íjászok használata –, mert ez valójában a pusztai (preszkíta)népek harcmodorának felel meg..Egyes kutatók, akik elfogadják a"pre-szkíta" elméletet, úgy vélik, hogy a hükszoszok a kánaáni környezetbe keveredett lovasnomád (szkíta jellegű) népcsoportok voltak, akik a termékeny félhold területére érkezve hozták magukkal a pusztai kultúra elemeit.

Ennek ellenére, sokan, a héber elmélet hívei közül, mégis azt állítják, hogy bár a harciszekeret és a visszacsapó íjat valóban a hykszoszok terjesztették el Egyiptomban, de ez még nem jelenti azt, hogy ezek szkíták lettek volna; ugyanis ez a technológia ebben a korszakban több közel-keleti népnél (?) is megjelent.

Már csak azért is, hogy az indoeurópaiak nehogy kimaradjanak (!!) e nevezett kulúr-epochból, kompromisszumként születtek olyan feltételezések is, miszerint a hükszosz szövetségében indoeurópai, árja elemek (?) is jelen voltak, mint pl. hatti vagy hettita, ami távoli kapcsolatot jelenthetne a későbbi sztyeppei népekkel, de ez tudományosan nem igazolt, annál is kevésbé, mivel mára már bebizonyított, hogy pl, a hattik egyértelműen nem indoeurópai (és nem is sémi) nép voltak, és az őket követő hettiták is csak később hagyták el az eredeti, agglutináló (ragozó) nyelvüket.

Az viszont tény, hogy ez a "lovas kultúra" viszont egyértelműen a turáni népekre utal, amely harcmodor később is kizárólagos jellemzője volt ezeknek a népeknek a preszkíta, szkíta, pártus, hun, avar, magyar vonulaton keresztül.

Összegezve tehát, így ez a "turáni-szkíta" elmélet sokkal meggyőzőbbnek tünik, mint a héber kutatók szemita elmélete, amelyet jelenleg a mainstrem is tükröz.


Visszatérre most arra a harci szekérre, amelyen elöl állva, a kantárt a kezében tartva láthatták akkoriban Nofretétét, kimondhatjuk, hogy az udvari etikettben ennek akkoriban igen nagy jelentősége volt. Mert eszerint, az ilyen udvari díszfogatot csak a mindenkori uralkodónak (a fáraónak) illett vezetnie…

Ezért van tehát jelentősége, hogy később ez a szimbólikus hatalom-demonstráció (a gyeplő), átkerült Nofretéte kezébe.

*** 8. fejezet ***

Ezt a "szerepcserét" azonban mással is lehet bizonyítani, amit több jelentős tudós is oszt.
Ilyen például a francia egyiptologus August Mariette (15) véleménye is, aki Echnaton nemi identitását kétségesnek tartotta, amely egyik okának azt tartotta, hogy egy szudáni hadjárat során a fáraó fogságba esett, ahol ekkor kasztrálták, és ezzel elvesztette férfiasságát.

Ez ellen szólna persze, hogy végül is házasságuk alatt hat lányuk született… Bár az is igaz, hogy miután Echnaton a 17 éves Nofretétét feleségül vette, utána valójában csak az első három gyermeke született tőle, mint ezt, az 1970-es években felfedezett, amarnai "bírósági jegyzőkönyv" három táblája is bizonyítja.
Mert eszerint Nofretéte – miután Echnatonnal megszünt a házastársi viszonyuk –, nem idegenkedett új szerelmi kapcsolatok kiépítésétől, amelyek azonban csak rövid ideig tartottak, mert könyörtelenül elhagyta ezeket az átmeneti "kicsapongásait". (16)

Nofretéte élete tehát az emberi sors csúcsait és hullámvölgyeit foglalta magában.
Mérhetetlen gazdagságban élt, de ugyanakkor keserű magányban is. Az alattvalói egy része az őrületig rajongott érte, de ugyanakkor sokan féltékenyen gyűlölték is. Annyi biztos, hogy lenyűgöző személyiség volt, aki nemcsak szeretetreméltó, hanem büszke is volt, valamint egyszerre boldog, de ugyanakkor kétségbeesett is.

Hat – egyesek szerint hét – lányt hozott világra…
17 évesen vált III. Amenhotep özvegyévé, és utána lett  IV. Amenhotep felesége.
30 éves volt, amikor az elméjében meggyengült férje Echnaton (IV. Amenhotep), külső politikai nyomásra, maga mellé fogadta unokatestvérét Semenkharét (Smenchkarét), akinek – Nofretéte minden tiltakozása ellenére – nőül adta az egyik lányukat.
Nem sokkal ezután pedig, átadta ennek még a trónját is.
Amikor ez a lányuk, Maketaton 1338 körül belehalt a szülésbe, Echnaton és Nofretéte még inkább elhidegültek egymástól.
Közben pedig, ez a titokzatosságba burkolózó udvaronc, Semenkhare, egyre nagyobb befolyást szerzett a fáraó felett.

Ez a változat legalábbis megmagyarázná, hogy Nofretéte miért tűnt el teljesen a közéletből 1338-ban.

Bár, a helyzetet bonyolítja, hogy egyes kutatók ezt az uralkodót, vagyis Semenkharét (Smenchkare 1337-1334) éppen Nofretétének tartják.
Ezt ezek a kutatók azzal bizonyítják, hogy Smenkharénak az Ankhkheperure (Ankh Kheperu Re) trónneve, a Neferneferuaten-nel fordul elő közösen, és ez pedig mindig is része volt Nofretéte nevének.
Vagyis ez azt jelentené, hogy Nofretéte Smenkhare-nak álcázta magát, és később változtatta vissza a nevét Neferneferuaten-re.
Ezt az álláspontot nehéz bizonyítani, de nem is lehet olyan egyszerűen kizárni, ugyanis már régebben is volt arra precedens, hogy egy női fáraót férfiként mutattak be, mint például ez, a generációkkal korábban élt, Hatshepsut esetében is történt.

Más tudósok szerint viszont Semenchkare (Smenchkare), a későbbi Tutanhamon egyik testvére volt, akinek uralkodása nagyon rövid volt. A bizonyítékok nem meggyőzőek, és még eddig a sírját sem találták meg.
(Forrás: University College London.)