Dr. T. Túri Gábor: Gondolatok egy videó főcímével kapcsolatban, avagy az elhallgatott Kárpát-medencei szkíta folytonosság, a felfedett ellentmondások tükrében

                                               Dolgozat

 "Újabb fantasztikus leletre bukkantak a kecskeméti régészek" olvasható egy három évvel ezelőtti videó címeként, amely egy újabb szkíta sír feltárását mutatta be Magyarországon.

                                                                                                                                                     A zöldhalompusztai szkíta szarvas

Ezzel kapcsolatban – bevezetőként –, idézném a kiváló szobrászművésznek és aki egyben a szegedi Tömörkény István Gimnázium és Művészeti Szakközépiskola tanára, valamint egyben a kiváló kultúrális filmek készítője is, Belíczai Máriának, gondolatait:
"A Kárpát-medencében a legszorosabb időintervallum szerint is a Kr.e. 7.sz - 4.sz-ig éltek szkíták; ez a számontartott fénykoruk; majd szarmatákról, jászokról (iais/íjászok), hunokról, avarokról, magyarokról beszélünk - folyamatosan itt a Kárpát-medencében... Halottkultuszaik szerint is a lovastemetkezések jellemzik ezeket a sírokat; tárgykultúrájuk, jelképi világuk is megfeleléseket mutatnak.
Ezen kívül a 19. sz-ban még 40ezer kurgánt tartott számon a tudomány, bár sokat beszántottak, lepusztítottak, kiraboltak, mára is több, mint hétezer kutatható.
A régészet virágkorában élünk, Kecskeméten és Szolnokon roskadásig vannak mindazon sírmellékletek a múzeumokban - az Alföldi feltárásokból - amelyek egy kulturális folyamatosságot tételeznek - nyelvi megfelelésekkel."

Ezeknek a gondolatoknak minden szavával egyet lehet érteni, és – teszem hozzá, különösképpen az utolsó mondatot illetően – ezzel kapcsolatban meg is születhet bennünk az imperatív óhaj, hogy végre tegyünk már rendet ebben zavarossá vált szkíta kérdésben és annak a Kárpát-medencei megjelenésében…

Mert számunkra, magyarok számára, bármennyire furcsa is, de a nyugati kutatók, a szkítákat – a fent leírtakkal ellentétben –, egyértelműen indoeurópai népként posztulálják.
És itt, nem véletlenül használtam ezt az idegen, "posztulál" latin kifejezést, amelynek jelentése: "valaminek tart".
Ugyanis, e latin szó, a postulare igéből és a postulatum főnévből ered, amelyek jelentése, "követel" és "megkövetel", valamint – főnévként – a követelmény!
És valóban!... Pontosan ez a "követel" jelentéstartalom tükrözi legjobban vissza az indoeurópai történetírás hozzáállását, ehhez a szkíta kérdéshez (is).

Mielőtt azonban itt továbbhaladnánk, egy időre szakítsuk meg ezt a gondolatmenetünket, és tekintsük át röviden az indogermán nyelvcsoport fogalmának kialakulását, mert, mint látni fogjuk, sokszor – és nem is ok nélkül – felmerülhet bennünk a kérdés, hogy egyáltalán elfogadható-e mindenben az indoeurópai (vagy indogermán) nyelvek kifejezés, és az abba tartozó (immár lassan 150-re emelkedett!) nyelvek száma?
Az indoeurópai nyelvek fogalmának a kialakulása az angol Sir Williams Jones (1746-1794) jogász, újságíró és orientalista nevéhez fűződik, aki észrevette a hasonlóságot a szanszkrit, a perzsa, a görög és a latin nyelvek között.
Ezt a fogalmat terjesztette ki Franz Bopp a német nyelvre is, az 1816-ban kiadott "A szanszkrit nyelv konjugációs rendszeréről a görög, latin, perzsa és protogermán nyelv megfelelő rendszerével összehasonlítva" című, összehasonlító nyelvészetről szóló könyvében. 
Ennek eredményeként született meg, a 19. század második harmadára, az indogermán nyelv fogalma, amely idővel egyre nagyobb kultúrpolitikai hangsúlyt kapott, mivel ezzel Európában a német hegemóniát kívánták támogatni.

Saját megfogalmazásuk szerint, ebbe a csoportba tartoznak, mint alapnyelvek például az
anatóliai nyelvek (mint a hettita),
a luvi nyelvek,
az indoiráni nyelvek (pl. a szanszkrit), vagy például
a görög nyelv is.
Tehát ezekre a "bázisnyelvekre", mint alapra, épül az egész indogermán nyelvelmélet, és ez az álláspontjuk még ma is.

Mivel azonban, a kutatások kezdetben egyértelműen a kultúpriorítást kívánták szolgálni, így mára már sok vitatható álláspontot fedezhetünk fel bennük.
Ezek közül, most csak két példát kívánok kiragadni, a többi közül:

Ilyen például a fent felsorolt hettita nyelv is, amely pedig egyértelműen az agglutináló hatti nyelvből alakult ki.
Ehhez hozzá kell fűzni, hogy Mészáros Gyula (1883-1957.) egyetemi tanár,turkológus és régész, az 1938-ban megjelent közleményében a "Kelet-Európa néptörténete II. Chattiak és skythák"-ban (in Acta Litterarum I. füzet, M. Kir. Ferenc József-Tudományegyetem 1938. Szeged. 1-62. old.), a kutatásai alapján megállapította, hogy Kr.e. 3000 környékén az Anatóliában élő hattik voltak a szkíták ősei.
Elméletében a székely-magyar rovásnak úgy a hattival, mint az anatóliai ún. luvi írással történő kapcsolatát is kimutatta, amely írás leletei a Kr.e. 2000-es évekből származnak. Mindezzel összefüggésben még Urartu képírásával is rokonságot tudott felmutatni, amely a Kr. előtti 13. században, a Kaukázustól délre, az Urmia tóig terjedő terület egykori birodalma volt.

Egyébként ezekről a hattikról, a mai hivatalos (indoeurópai) történettudomány csak annyit mond, hogy nem-indoeurópai nép volt, hozzátéve, hogy az eredetéről nem sokat tudnak.
Utána azonban, gyorsan és jól kihangsúlyozva hozzáteszik – ezzel, mintegy a legfontosabb információ látszatát keltve –, hogy ezt a népet egy általuk indoeurópainak (vagy más szóval indogermánnak) nevezett nép, a hettiták, a 3. évezred végén, vagy a 2. évezred elején leigázták.
Vagyis ez azt jelenti, hogy a hivatalos – indoeurópai túlsúlyú – történettudomány, a hettitákat indogermánnak tartja!
Mindezzel azonban, igencsak csínján kell bánnunk, mert ezeket a megállapításokat egykoron indogermán, főleg német kutatók tették, holott mások, mint például az izraeli származású J. Wellhausen is megemlíti ("Israelitische und jüdische Geschichte", 1907., 1. fejezet, 7. oldal), hogy a későbbi időszakban, különbség volt a déli és az északi "hettiták" között.
Vagyis, hogy:
"… fentebb északon, ahol az ő igazi hazájuk volt, ők [a hettiták] megőrizték az egyedi sajátosságukat."
Ami, más szóval azt jelenti, hogy megőrizték azokat a múltbeli, egyedi tulajdonságaikat, amik értelemszerűen hatti tulajdonságok, vagyis nem-indogermán sajátosságok voltak.
(Mert ezek a HATtik, a HAT törzs szövetségéből váltak, a leigázásuk után, a HÉT törzs szövetségéve, vagyis HETtitákká).

Sőt, hogy ez a téma mennyire nem lezárt, jól bizonyítja, hogy az indogermán kutatóknak sem mindegyike osztja ezt a nézetet.
Ezt jól példázza W. Schmidt "Die Herkunft der Indogerman und ihr erstes Auftreten in Europa" (Az indogermánok eredete és első megjelenésük Európában) c. tanulmányának az a részlete, ahol C.C. Uhlenbeckre és E. Forrerre hivatkozva, és azokkal egyetértésben, megjegyzi, hogy a Kr.e. 2. évezred közepén a Kisázsiában megjelenő hettita és luvi nyelvek, még csak az indogermanizálódás FELÉ haladó nyelvi fejlődés korai fokozatai voltak. Vagyis csak "afelé haladtak" tehát még nem tarthatók valóságos indogermán nyelveknek.

Mindebből jól látható, hogy micsoda lehengerlően túlzott magabiztosság kell ahhoz, hogy a Kr.e. 17. században (tehát jó 200 évvel az indogermán nyelv kialakulásának hivatalos kezdetei előtt) megalakult Hettita Birodalom nyelvét, már ekkor indogermánnak tartsuk és népét, így egyszerűen az indogermán népekhez soroljuk.
Hozzátéve itt természetesen, ha egyáltalán elfogadjuk az indogermán (vagy indoeurópai) nyelvek kifejezést, és azok közös létét, vagyis eredetét!

Az itt most leírtakhoz, a magam részéről még azt az általánosan ismert tételt is hozzá kívánom fűzni, hogy az előbb tárgyalt indogermán (ún. flektáló, vagyis hajlító) nyelvcsalád mellett, még az agglutináló vagyis ragozó nyelvek alkotják a másik jelentősen nagy nyelvcsaládot. Ehhez tartoznak többek között:
a sumér,
a japán,
a kóreai és
a kaukázusi nyelvek családjai (az azeri, türkmén, stb), valamint
a finnugor nyelvcsalád.
E finnugor családhoz való tartozás azonban egyre több vitát és ellenvélemény váltott ki hazánkban, különösen az utóbbi években.
Ennek tudatában, én is vigyázva és különös meggondoltsággal közelítek ehhez a vitatémához.

Ugyanis – megítélésem szerint – ha el is fogadjuk ezt a "finnugor" besorolást, akkor is csak esetleg, ennek a nyugati-ugor ágához látom tartozónak a magyar nyelvet.
(ld. ezzel kapcsolatban az amerikai nyelvész-kutató, Révész Péter professzor munkáit).

                                        A dravida (sárga), az indoeurópai (piros) és uráli (kék) nyelvcsaládokat ábrázoló részleges diagram.
                                 Innen, a nyugati-ugor nyelvből látjuk a leágazást a magyar nyelv felé,de az ábrából ugyanígy az is kiolvasható, hogy
                                            a görög nyelv az szintén ebből a nyugati-ugor-ból (a minosziból) jött létre, az indogermánnal keveredve;
                                            és ugyanígy a sumér is a nyugati ugorból (az Eufratesz-iből) keletkezett a dravidával keveredve.
                                         Mindez választ adhat a szavaink közötti hasonlatokra, úgy a göröh, mint a minoszi és a sumér nyelv között.
                                                  (Forrás: Lincoln University, Nebraska, Prof. Peter Revesz, 2019.)

Ettől függetlenül, a ma elfogadott általánosan elismert álláspont szerint – beleértve itt az urali és az említett nyugati-ugor ágat is – magának az ún. finnugor ősnyelvnek a kialakulását, 5000 évvel ezelőttre, vagyis Kr.e. 3000-re datálják.
Ez pedig, akkor így – értelemszerűen – egyben azt is jelenti, hogy az agglutináló, finnugor nyelvcsalád, az indogermán nyelvcsalád létrejöttének kezdeteit legalább, 1500 évvel megelőzte.
Bár ehhez, azonban rögtön hozzá kell tennem, hogy személyes véleményem szerint, ennél még régebbre kell helyeznünk nyelvünk kialakulásának időpontját. Ugyanis a Kárpát-medencei – ma magyarnak nevezett – nyelvünk kialakulása, meggyőződésem szerint,
8-10ezer éve a mezolitikum végére és az eneolitikumra (réz-kőkorszak) datálható, és ez az itt kialakult nyelv, itt a Kárpát-medencében fejlődött is ki, a mai szintjére

(Ezzel a mondatommal, most tudatosan vállalva a szembehelyezkedést, az aktuálisan elfogadott, hivatalos finnugor nézettel.)

De éppen úgy, mint ahogy az előbb azt a hettitáknál is láttuk, ugyanazt az ellentmondást találhatjuk meg a szanszkrit nyelvre vonatkoztatva is. És annál is észrevehetjük hogy ott sem olyan egyértelmű az indogermán csoportba való sorolás.
Ugyanis ez a nyelv, Kr.u. 150 körül, a pártusok időszakában jelenik meg először a világi szövegekben, mégpedig egyenesen az akkori pártus-szaka uralkodó kezdeményezésére.

                                  Szanszkrit betűk és azok artikulációja

Egyébként, ezekről a szaka-ind területeken rögzített írásokról mára már az is kiderült, többek között a neves ókortörténész és klasszika-filológus Franz Altheim professzor (1898-1976) munkássága nyomán, hogy a szanszkrit nyelv nem egy élő, hanem egy művileg kialakított nyelv volt. (Altheim: "Das Alte Iran" 1962.)

Igy az előző évszázad indogermán, nyelv- és művelődéstörténeti elméletei, amelyek e szanszkrit nyelvre épültek, és amelyek révén a germánság magát árjának, vagyis így Európa vezető "árja-kúltúrájának" posztulálta, ezen múlt század közepi kutatások fényében, már nem teljesen állja meg a helyét.
Ezt ugyan a tudomány már belátta, de jól magyarázható kúltúpolitikai okokból, ez még mindig nem került át a köztudatba.

Sőt, az újabb kutatások, az előbb említett Altheim és munkatársai alapján (Altheim-Stiel: Die Aramäische Sprache unter den Achaimeniden, 1963.) ma már azt is tudjuk, hogy a pártus írás, amit mindeddig az idoeurópai kutatóknak nem sikerült megfejteni,
"a sumér-akkád tőszavakra épült, és az arámi-ABC betűivel írt megfelelő végződésekkel látták el őket"

Tehát lenne kutatnivaló ezen a téren is…!

Ezután a kitérő után, most nézzük tovább, hogy határozza meg a német szakirodalom az indogermánnak tartott,  szkíta kultúrterület kiterjedését?

Azt, hogy a "nézetüket" érvényre juttathassák – és az elfogadhatóvá is váljék –, ehhez az összes rendelkezésemre álló térképükön, konzekvensen kihagyják a Kárpát-medencét, a szkíták lakta területek felsorolásából.

                                                A szkíta területek kiterjedésével kapcsolatos német nézet
                                                (ezen látható, hogy e nézet szerint, ez a Kárpát-medencét nem éri el)

Nézzük meg mit is ír – ennek szellemében – például az egyik ma élő és elismert történészük
Dr. Henrik A. Wagner, a Kiel-i Christian-Albrechts-Egyetem Klasszikus Ókori Tudományok Intézete, Ókori Történelem Tanszékének tudományos munkatársa, ezekről a szkítákról. Vagyis erről a népről, amelyről már korábban azt írta, a "Heroikus Kannibalizmus" c. írásában, hogy:
"a szkíták tulajdonképpen endokannibalizmust űznek a vér és bor keverésével (Skythen: Endo-Kannibalismus sowie Mischen von Blut und Wein)"
Ezt a H. Wagnert pedig többször is idézik tudományos folyóirataikban "szkíta-témákban", éppen úgy, mint ahogy a "Die Skythen" c. művét is (In: Eurasisches Magazin, 2004.), ahol ezt írja róluk: 

"A szkítáknak nevezik azokat a lovas nomád népeket, amelyek körülbelül a Kr. e. 8./7. századtól lakták az Eurázsiai sztyeppéket a Fekete-tenger északi partján, a mai Dél-Oroszországban és Ukrajnában, az Alsó-Volga és a Kubán folyóktól a Dnyeszterig."

Ezzel szemben – hogy láthassuk a nézeteltérést –, már most rögtön érdemes leírni ennek a szkíta vidéknek a területét, a magyar kutatók véleménye alapján.
Ugyanis Tóth F. Márton régész, aquincumi muzeológus  szerint:

"A szkíta kultúra határa keleten a belső-ázsiai Altáj-hegységnél húzódik, északon az Urál-hegység déli része és a Volga felső folyásának területe, délen a Fekete-tenger északi partvidéke és a Kaukázus hegyvonulata, nyugat felé pedig a Kárpát-medencében, a Duna vonala." (https://www.aquincum.hu/munkatars/toth-farkas-marton/)

Nézzük azonban most ismét, hogy folytatja a mondatát, az előbb idézett német H. Wagner tovább.

"Kr. e. 4–3. században a velük kulturálisan rokon szarmaták, akik korábban törzsi szövetségként a Volga alsó folyása és az Urál déli csúcsa között éltek, leigázták és asszimilálták őket. Egy részük a Krím-félszigetre menekült, ahol még a 3. századig szkíta törzsi szövetségek éltek.
Nem hagytak hátra ismert írásos feljegyzéseket, és minden, amit róluk tudunk, régészeti leleteken és más kultúrák ókori forrásain alapul."
(kövér/fett kiemelés: TTG)

Ezzel – a szkíták írásával kapcsolatos véleményükhöz –, most ismét érdemes egy magyar ellenvéleményt, mégpedig Varga Géza írástörténészét idézni, aki a magyar hieroglif írás szakértője. Szerint ugyanis nem találgatni kell, hogy hagytak-e hátra, és ha igen, akkor az ismert-e vagy sem, hanem a már megtalált edényeiken, ezeket egyszerűen el kell olvasni (mert ezeket ott lehet megtalálni!)
Ezzel kapcsolatban ezt írja a "Szkíta tartalom" című írásában, Dr Horváth Csaba Barnabás, történész-politológus a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagjára hivatkozva:

"Horváth Csaba Barnabás tájékoztatása szerint általánosan elfogadott, hogy a szkíták az andronovoi kultúra népességének leszármazottai. Tájékoztatása szerint ezt az ismert álláspontot a genetika most kiegészítette az andronovoi kultúra népességének és a magyarság őseinek azonosításával.
A modern tudomány számára a genetika és az írástan együttes tanúvallomása teszi nyilvánvalóvá és bizonyítottá a magyar krónikás hagyomány álláspontját. Az írástani bizonyítékokhoz tartozik egyrészt, egy Andronovo edény magyarul megérthető hieroglifikus szövege, másrészt azok a magyar nyelvű olvasatok, amelyek a Kárpát-medencei szkíta edények hieroglifikus szövegei... A szkíták jeleinek rokonságát régebben is megállapítottuk már és a szkíta írásemlékekről magyar szavakat és mondatokat korábban is sikerült elolvasnunk.
"Erre jó példák (a sok közül) az itt látható kevermesi megalit hieroglifás jelei, Varga Géza interpretálásában:

                                                                 A kevermesi megalit 1-es szövegegysége
                                                           a második képen, a jelek avar-hun megfelelői: a Gizella kincs nagy szójele, a csömöri hun cikádafibula ég hieroglifája,
                                                                        a kunbábonyi avar sar "sarok, úr" jelek, a szajki avar szíjvég ragyogó szójele
                                                                      (középen, lentről felfele), valamint a székely írás "n", "g", "s" és "kis r" betűje (jobbra)

E megalitikus sztéle, az elvégzett vizsgálatok alapján a Maros-völgy és a Déli-Kárpátok vidékéről származik. Korát, a rajta látható díszítések alapján, a magyarországi késő rézkorra, kora bronzkorra, Kr. e. 3000 tájára keltezték.
"Ekkor a Baden és Jamnaja kultúra (azaz a gödörsíros kurgánok népe, amely az első sztyeppei eredetű kultúra hazánkban) preszkíta népessége élt az Alföldön. A Jamnaja kultúra népességéből kialakuló szkíták a Herodotosnál fenmaradt szkíta szavak és a régészeti leleteiken olvasható nyelvemlékek alapján– Varga Géza megállapítása szerint –magyarul, vagy magyarral rokon nyelvet beszéltek és használták a székely írás jeleinek előzményeit, a magyar hieroglif írást."
(kövér/fett kiemelés: TTG,  Forrás: Varga Géza "A kevermesi megalit olvasata" 2021.szeptember 11.) 

Vagyis láthatjuk, hogy itt is határozott véleménykülönbség áll fenn a hazai és az indogermán kutatók álláspontja között.

De folytassuk befejezésül most tovább, a német H. Wagnertől vett idézetet:

"A szkíták elnevezés görög forrásokból származik, de nem görög eredetű. Nyelvüket az indoeurópai nyelvek (ó-)északkeleti ágához sorolják."

Tehat az eddigiek alapján, a német mainstream (fősodor) állásfoglalását e szkíta témában a következőkben összegezhetjük:

1.) leleteikben a Kárpát-medencét meg sem említik, továbbá
2.) nem hagytak hátra írásos emléket, így mindent, amit tudunk róluk a leleteken és más országok feljegyzésein alapulnak és, hogy
3.) a szkíták elnevezés, amit a görögök használtak, nem görög eredetű.
4.) Majd ezek után, teljesen váratlanul kijelentik, hogy a szkíták nyelve indoeurópai.

Ez utóbbival kapcsolatban, az indoeurópai kutatók – azért, hogy ez a megállapításuk még konkrétabbnak tűnjön – megjegyzik:
"A szkíták nyelvét általában az indoeurópai nyelvek északkelet-iráni csoportjához sorolják."
De, azért rögtön utána – mintegy mellékesen – azt is hozzáteszik, hogy:

"A nyelv azonban csak nagyon töredékesen maradt fenn."

És, hogy ez a nyílvánvaló ellentmondás az olvasónak ne tűnjön fel, rögtön ezután, mintegy igazolásként, lehengerlő irodalmi adatbázist mutatnak be, az ezt "igazolni látszató"szakirodalmukból.

Ilyenek például:

T. Sulimirski: The Scyths. In: Cambridge History of Iran. Band 2, S. 149–199
René Grousset: The empire of the Steppes. Rutgers University Press, New Brunswick 1989, S. 19 ff.;
Esther Jacbonson: The Art of Scythians. Brill Academic Publishers, Leiden / New York 1995, S. 63;
James Patrick Mallory: In Search of the Indo-Europeans: Language Archeology and Myth.
Thames and Hudson, London 1998, S. 51–53;
Colin Renfrew: Archeology and Language: The Puzzle of Indo-European origins. Cambridge University Press, New York 1988;
Vasily Abaev, Harold Walter Bailey: Alans. In: Encyclopädia Iranica 2009;
Denis Sinor: Inner Asia: History — Civilization — Languages. Routledge, London 1997.

És ezek mind-mind ugyanazt ismétlik, mint amit fent leírtam… Mégpedig, egymást idézgetve, ebben a témában: vagyis azt, hogy ez a nyelv indoeurópai nyelv, bár nincs rá konkrét bizonyíték!
Megjegyezem, azt meg sem említik a gyanútlan olvasónak, hogy ez a fentebb indoeurópainak nevezett és tartott nyelv, amelyet északkelet-iráninak mondtak, az éppen annak a Pártus Birodalomnak az időszakában született, amely birodalom ekkor pont azon a területen létezett, és így annaknyelvével  meg is egyezhetett.
Amelyről pedig azt írják a korabeli források, hogy ennekaz 500 évig fennálló birodalomnak a nyelve
"sem nem perzsa, sem nem török".

Ezt természetesen – részükről érthető okokból –, nem tartják szükségesnek tisztázni.

Ennek az – erősen elfogult – indogermán elméletnek az "igazolásában" és fenntartásában ugyanakkor szintén fontos szerepe van, többek között Dr. Herrmann Parzingernekis, akit a maga területén szintén elismert kapacitásként tartanak számon.

Ugyanis ő, miután a Müncheni Egyetem őstörténeti és korai történeti tanszékén habilitált, utána ott privatdozensnek nevezték ki, majd nem sokkal ezután a frankfurti Német Régészeti Intézet Római-Germán Bizottságának második igazgatója lett, majd 1995-ben a berlini Német Régészeti Intézet Eurázsia Osztályának alapító igazgatójává nevezték ki. Ezután pedig 2003 elejétől a Német Régészeti Intézet (DAI) elnöki posztját is betöltötte.

Nehogy azt higgyük, hogy mindezt most azért foglaltam így külön össze, hogy ezzel őt "dicsőítsem", mert éppen ellenkezőleg.
Ezzel ugyanis, csak azt akartam bemutatni, milyen hangadó szerepe van, e felsorolt címei miatt, ennek a – most majd itt idézésre kerülő – H. Parcingernek, az indogermán történeti kutatásban.
Ehhez azonban, mint előzmény, már most azt is érdemes hozzáfűzni, hogy egykor (1984-ben) amikor ő fiatal korában, az egyetemi disszertációját megírta a "A ljubljanai folyóparti települések helyzete a közép-dunai országok aeneolitikus és kora bronzkori kultúrrendszerében" címmel, akkor már ehhez nyilván jól kellett ismernie a Kárpát-medencei ásatások leleteit is, vagyis a szkíta kultúrának ezt a nyugati területét…
És lám – mindezek ellenére – húsz évre rá (!), a 2004-ben kiadott "Die Skythen" c. művében(In Beck'sche Reihe. 2342. kötet. C. H. Beck, München 2004, ISBN 3-406-50842-1. 25–29. oldal), mégsem ír a magyarországi leletekről.
(És ezt a hiányosságát azóta sem korrigálta!)

Pedig ezek a leletek már 2003-ban is léteztek, amit bizonyít a gödöllői Patay Róbert régész kijelentése, aki a Cegléd és Abony között 2018-ban feltárt szkíta sírral kapcsolatban elmondta:
"Itt ezen a részen a meglévő út nyomvonalában 2003 és 2005 között már dolgoztak a kollégáink, akkor egy 162 síros szkíta temetőt tártak fel és ennek a temetőnek a délnyugati részét találtuk meg."
(https://ctv.hu/szkita-temetot-talaltak-cegled-es-abony-kozott/)

Azt, hogy hány feltárt szkíta sír található ma, a mai Magyarország területén, azt jól mutatja a következő térkép, benne pirossal jelölve a szkíta sírok.

                                                           Térkép a magyarországi szkíta és vaskori sírokról

Ez az említett Herrmann Parzinger, német történész, azonban nemcsak erről írt, számunkra ilyen meglepően, mert ugyanígy teljes értetlenséggel ír a szkíták nevével kapcsolatban is.  Ugyanis erről, mint különböző népekre "ráragasztott" közös összefoglaó névről beszél, és a görög-római forrásokra hivatkozva kijelenti, hogy:

"...általánosságban Skithiának nevezik Kelet-Európa és Közép-Ázsia egész területét, ahol az i. e. 1. évezredben kulturálisan és valószínűleg nyelvileg is közeli rokonságban álló lovas nomádok éltek."
{...] "Ott éltek többek között a szákok (szakák) törzsszövetségei, a szarmaták és a masszágok"   [masszagéták]

Vagyis nem veszi észre, hogy ez nem különböző népeket jelent, hanem éppen egy népnek a különböző törzseit.

De itt – jó alkalomnak kínálkozva – a szakákról rögtön meg is jegyzi, hogy a görögök, ennek a törzsszövetségnek az Indiába vándorolt csoportját,"indo-szkítáknak" nevezi.
Ezzel pedig, azt engedi sejtetni a gyanútlan olvasóval, hogy ezek tehát, a nevük alapján, értelemszerűen az indoeurópai népekhez tartoznak.
Majd felsorolja ezt a szkíta (szkíta-szaka) kultúrtérséget, amely a Kr. e. 9. sz. létezett, mint például:

" néhány dél-szibériai régészeti kultúra, mint a tagar kultúra (Minussinsker-medence), a paszirik kultúra (Altaj), az aldibeli kultúra (Tuva) és a tes-fázis (Tuva)."

– Végül még mindehhez hozzáteszi –

"ezek írásos forrásokból nem ismertek.
Hordozóinak nyelvi és etnikai hovatartozása ismeretlen, de anyagi kultúrájuk hasonlít a Fekete-tenger partján élő szkítákéhoz. Ezeknek a dél-szibériai kultúráknak a kora, és a keletről nyugatra és délnyugatra történő terjedése, valamint Herodotosz adatai, miszerint a szkíták keletről érkeztek, arra engednek következtetni, hogy a szkíták, a szakák és más népek ebből a régióból származnak.
Egy keletre vándorolt szakadár csoportjuk alkotta az ordoszi kultúrát."
(kövér/fett kiemelés: TTG)

Vagyis egyszerűen "más népek"-et is ehhez a csoporthoz csapott.
Ugyanakkor pedig, ezeknek az innen keletre vándorolt csoportjait (ami pedig szerintem éppen fordítva történt) "szakadároknak" (Splittergruppe = leszakadt csoport) nevezi, akik majd – szerinte – az Ordos-i kultúrát alkotják… Mindeközben pedig nem veszi észre, hogy a SZAKA név és a magyar "szakadár" szó között értelmi azonosság van…


De miért is venné ezt észre?
Hiszen ugyanúgy, ahogy a magyar történelmi és ásatási adatokkal sincs tisztában, éppen így a magyar nyelvvel sem foglalkozik…
Elsiklik afölött is, hogy sokszor éppen a nyugat-európai kolostorfeljegyzések nevezték a magyarokat szkítának, és ugyanígy afölött is, hogy a székely-magyar írást, eleink szkíta írásnak nevezték.
Nyilván nem tartja lényegesnek – mint ahogy a többi nyugat-európai kutató sem –, a hazánkból származó kutatási eredményeket sem, amelyeket itt, különösen az utóbbi időben, a magyar kutatók végeznek, és amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy a Kr.e. 7-től az 5. századig a Kárpát-medencében is éltek szkíták, mégpedig nem is kis számban.

Éppen ezért, ezeket a tucatszám létező magyar lelőhelyeket és ásatási eredményeket, az általuk kiadott térképeken fel sem tüntetik... Mintha ezek nem is léteznének!
Pedig ilyen ásatási lelet van számtalan, mint például – a sok közül kiemelve – a 2800-2600 évvel ezelőtti (tehát a Kr.e. 7. századból származó) törökszentmiklósi szkíta sír feltárása is, 2022-ben. Ez a leírások szerint 2800-2600 évvel ezelőtti, és a sir fölötti halom köré, egy 7 méter széles és 2,5 méter mély árkot húztak.

                                                         A törökszentmiklósi szkíta sír feltárása

"A sírban maradt lódarabok és fakamra arra utalnak, hogy vaskori szkíta kurgánról van szó. A vaskori kurgánok gazdagsága ismert volt, azonban sajnos a szarmaták kirabolták ezt a a 3,6 méter mély sírkamrát" – közölte Mali Péter, az ásatások vezetője.

Ezekkel kapcsolatban, azonban nem egyszerűen csak, mint Magyarországon megtalált sírokról kell beszélnünk, úgy, mintha e sírokat hátrahagyó nép, azután elhagyta volna a Kárpát-medencét, hanem velük mind a mai napig a genetikai kapcsolat is megfigyelhető, mégpedig a mai magyarsággal összefüggésben.

Ennek igazolására ki kell hangsúlyozni, hogy legmodernebb archeogenetikai eredmények alapján megállapították, hogy a szkíta kultúra területén:

"A szkíták többsége az R1a, R1b és J apai haplocsoportot hordozta." (Die Mehrheit der Skythen trug die väterliche Haplogruppe R1a, R1b, sowie J.).

És bár, ezt éppen a német kutatók állapították meg, azonban – ennek ellenére – mégsem vesznek tudomást arról, hogy a Kárpát-medence haplocsoport-eloszlását tekintve, éppen ez az R1a és R1b az a két legnagyobb csoport, amely a mai magyar populáció 48,43%-át is kiteszi.
Ez pedig így, egy magyar-szkíta folytonosságot jelez!

Ennek ellenére - vagy éppen ezért - erről még csak említést sem tesznek. Ez pedig így, a részükről nem jelenthet mást, mint a tények akaratlagos elhallgatását...

De, miért is tennék ezt máshogy az indoeurópai kutatók?
Hiszen számukra mindezeknek a megemlítése – sőt ezeknek kihangsúlyozása –, csak bonyodalmat okozna az eddig elfogadott, és jól bevált, indogermán elméletek hitelét illetően.
Ezért – jobb híján – a fenti magyar archeogenetikai eredményhez, Morten E. Allentoft professzor (Curtin Egyetem & Globe Intézet, Koppenhágai Egyetem), rögtön, már 2015-ben hozzá is fűzte, hogy:
"ezek indoeurópai migrációs markernek tekinthetők"
(Forrás: Pamjav Horolma: A magyar népesség genetikai összetétele. In Magyarságkutató Intézet: MKI.MAOSMB.2022.39 )
És pont!!,Mintha ezen nem is lenne miért vitatkozni!!

És különben is – az ő szemükben –, összességében olyan elenyészően kis számúak az eredeti magyar tudományos hírek, különösen azok önállóan hazai interpretációi, hogy ezeket a nemzetközi tudományos közvélemény alig tudja megismerni.
Ennek oka, ma már nem feltétlenül ugyanaz, ami több mint száz évvel ezelőtt volt.
Vagyis nem  (csak) az indogermán felsőbbrendűség tézisének görcsös érvényre juttatása, bár, kétségtelen, hogy ennek árnyéka egyesekre még mindig hat...

Mivel  napjainkra már merőben újszerű lett a tudományos cikkek megjelentetése, a helyzet gyökeresen megváltozott. És ez érvényes a hazai közlemények nyilvánosságra hozatalára is.
Ugyanis a nemzetközi tudományos folyóiratokban, csak hosszú ellenőrzés után, egy – elméletileg pártatlan – tudományos irányadó testület jóváhagyása szükséges a benyújtott cikk nyilvánosságra hozatalához.
Ennek során, ma már tehát  jobbára más oka van a magyar, önálló kutatási eredmények sikertelen nyilvánosságra hozatalának. Vagyis, sokkal kevésbé kell előre megfontolt, rosszindulatú előítélettel számolnunk ahhoz, hogy megértsük ezeknek a fősodorral ellenkező, magyar és újszerű véleményeknek az elutasítását.
Mindennek manapság, sokkal inkább az az oka, hogy e bizottság számára, olyan nagy számú, a recenzióként rendelkezésre álló, konzervatív – és így ellenvéleményeket tartalmazó – cikkek mennyisége, hogy ezek a most oda, bírálatra beküldött magyar cikkek, a maguk újszerűségével, ebben a nagy indogermán, tudományos "hír-tengerben" igazolás és biztos alap nélkül maradnak.
Így megjelenésükhöz nem is kapnak hozzájárulást…
Ez pedig, egyben azt is eredményezi, hogy a későbbiekben, a külföldi kutatók számára ezek tehát elvesznek, mint információs forrás.
Vagyis, nem számítanak többé relevánsnak, mivel rájuk nem lehet sem hivatkozni, sem újabb elmélettel kibővíteni, mert ettől a tudományos grémiumtól ezek megkapták a "tudománytalanság" bélyegét…
Végeredményben, így már ezekről tovább senki sem vesz tudomást.
Ha, esetleg mégis, nagy ritkán, venné a fáradtságot az említett elbíráló grémium egyik-másik professzor-tagja, hogy a korrektség kedvéért, a témában legalább a hazai, magyar szakirodalomban utánanézzen – van-e ott legalább erre alapul szolgáló tézis --, akkor ezek ott sem kapnának biztos támpontot.
Mégpedig, egyszerűen azért nem, mert a Magyar Tudományos Akadémia régebbi és sokszor az újabb közleményei, erre nem alkalmasak, sőt ezek éppen az ellenkezőjét teszik.
Ennek pedig az a magyarázata, hogy – ugyanúgy most, mint már az előző évszázadban is –, ezek valójában nem mások, mint az éppen érvényes indogermán vélemények szolgai másolatai, és amelyekben ezek az akadémiai magyar szerzők, a külföldiek mellett, legfeljebb co-autorként, vagyis második-harmadik társszerzőként vannak feltűntetve.

Ezért írtam a 2016-ban kiadott könyvem előszavában, hogy:

"Ha egy magyar kutató, aki az ókori kultúrák történetével foglalkozik, és ugyanakkor ismeri nyelvünk felépítését, népszokásainkat, népművészetünket, gesztáink tartalmát és népmeséinket, akkor e munkája közben – előbb vagy utóbb, de egyszer egész biztosan – találkozni fog a magyarsággal rokon és sokszor egyenesen hozzá vezető nyomokkal.
Ismétlem!
Minden esetben! Egész biztosan! Mert ezeket lehetetlenség nem meglátni és megkerülni.
A kutató részéről erre ezután kétféle reakció lehetséges. Vagy feldolgozza ezeket a talált adatokat, és párhuzamba állítja Kárpát-medencei magyar kultúránkkal, vállalva, hogy ráakasztják a nemzetieskedő, műkedvelő jelzőt, vagy pedig egyszerűen nem vesz róluk tudomást. Úgy tesz, mintha ezek a nyomok nem léteznének. És mindezt teszi azért, hogy nehogy valakik reá is ráakaszthassák a nemzetieskedő jelzőt.
Ezzel ugyan hazudik saját népének, valamint elárulja még magát az objektív történelemtudományt is – mint tudományágat –, de így, ennek fejében, a nemzetközi történelemtudomány porondján, biztosan megalapozhatja helyét, és elismerésre is szert tehet."

Ebből világosan érthető, hogy ezek az érdeklődő külföldi szakemberek, ebben a témában, a Magyar Tudományos Akadémia hazai tudományos cikkei között, önálló magyar kutatási eredményekről és új irányvonalakról eleve nem is értesülhetnek.

Ez tehát a legnagyobb "rákfenéje" az önálló magyar kutatásnak!
Ezért nem ismernek bennünket külföldön, vagy legalábbis ezért ismernek bennünket félre…

És pontosan emiatt volt katasztrófális döntés a Magyarságkutató Intézet átszervezése!... Mert ezzel, az ott megszületett friss és önálló koncepciójú kutatási eredményeknek, a nemzetközi tudományos fórumokon való megjelenését, megszüntették.
Egyben, elérve ezzel azt is, hogy minden más hazai kutatási programot, és azok eredményeinek még a hazai interpretálásait is, tudománytalannak lehessen minősíteni, és ezzel – különböző jelzők kíséretében – ezek el is veszthessék hitelüket.

Ez, így összességében, igen nagy veszteséget okozott a magyar nyelv és történelem őskorkutatásában!

Így vált tehát a nemzetközi porondon a szkíta kultúra is indogermán kultúrává, ahogy írásaikban Atilla (Attila) hunjai is – lépésről-lépésre – lassan a gótokkal azonos nagyságú és erejű néppé degradálódva…, észrevétlenül szintén az indoeurópai kultúra részévé fognak válni.
És marad így a magyar – a "Paprika, Piroska, Pusta és a Gulas" népeként –, továbbra is az ún. "európai kultúra" prifériájára szorulva.
Sajnos…
Tehát vigyázzunk, mert az indoeurópai "húsdaráló" működik!

(TTG)

Az említett video linkje:

https://www.youtube.com/watch?v=O9vMRmC1ku0

Források: térkép

Scythian genetic makeup (compilation) - Skythen – Wikipedia

Photo: mandiner, 2022.12. 18. Törökszentmiklósi szkíta sír

https://mandiner.hu/hetilap/2022/12/a-szkita-kurgantol-a-honfoglalo-magyarokig