Dr. T. Túri Gábor: Hogy is van ez? És egy kérdés

Kell-e, érdemes-e, és szabad-e büszkének lennünk, a mi magyar voltunkra?

Válaszként tekintsünk vissza a történelmünkre!
Mert ekkor megállapíthatjuk, hogy Magyarország:

1.) több mint ezer évvel a nyugati-keresztény királysága megalapítása óta, és
2.) közel 1130 évvel az ország ún. második honalapítása óta, valamint a
3.) hosszú az évszázadokkal korábbi első honalapítása, a hun-avar korszak után,
vagyis 1650 éve fennáll, mégpedig ellenséges hatalmaktól és birodalmaktól körülvéve.

Országunknak ezt a létét tényként fogadhatjuk el… Ehhez nem fér kétség!
Azonban mindez nem egyszerűen a történelem jóindulatú véletlenjének volt köszönhető, sem korábban és ugyanígy ma sem.
Mert az, hogy ez így lehessen, azért sokaknak kellett küzdenie, és sokaknak kellett emiatt el is buknia.
A történelem húsdarálója ugyanúgy működött régen is, mint ahogy ma is…és – mint ezt ebből az összeállítából is látni fogjuk – ismétli is önmagát.

Ezért is mondta erre, összefoglalóan a Svenska Dagbladet című svéd lapnak adott interjújában, Krasznahorkai László, az irodalmi Nobel-díj 2025-ös magyar kitüntetettje, hogy

"A magyar történelem csak vereségekből áll."

Értve ezalatt a burkolt kérdést, hogy miért kell tehát a magyaroknak, a történelmükre egyáltalán büszkének lenniük? És ráadásul, azt még "hősiesnek" is tartaniuk?

Azonban igaz-e ez így, ebben a megfogalmazásban, és helyes-e ezt így, ebből az alapállásból szemlélni?
Mert nem volt-e minden korban valaki, aki bízott abban, hogy meg tudja menteni az országot ettől a "húsdarálótól", amelynek pedig az eltelt évezredek alatt, itt Európában is, oly sok nép esett áldozatul…, és nem engedi a külföldi hatalmaknak azt a célját megvalósulni, amely minduntalan, országunk nemzeti függetlenségét kívánta megszüntetni.

Nézzük meg, hogy ezek az események és küzdelmek, a magyar történelem szempontjából tényleg vereségek voltak-e ?
És hogy ellenkezőleg, nem éppen ők voltak-e azok, akik a magyar szabadságért és az önálló magyar politikáért küzdve, végül ugyan valóban elbuktak, azonban mégis, csakis tetteik miatt – és legtöbbször haláluk és működésük után – vált lehetővé az ország további felvirágzása és a máig tartó léte?

Mert mindez nekik köszönhető.
Ha fel kellene sorolnunk az összes nevet, akik ezért a célért küzdöttek, és ezért a célért áldozták életüket, egy végtelen sort kapnánk, de ha ezek közül csak a legismertebbeket is soroljuk fel, már az is oldalakat vesz igénybe. Különösen akkor, ha velük kapcsolatban, az ellenfeleiket, a politikai ellenségeiket is megemítjük, akik – mint látni fogjuk –, mindig az idegen hatalmak érdekeit szolgálták, személyes kitüntetés és kapható rang reményében. Mert ezalatt ők voltak azok, akik annak a bizonyos "húsdarálónak" a karját segítettek az ország ellenségeinek forgatni...

Kik voltak tehát ezek a hőseink, akikre büszkén kell minden magyar szívű embernek emlékeznie?

Kezdjük a sort elsőként: MÁTYÁS KIRÁLLYAL

I. Mátyás (születési nevén Hunyadi Mátyás, Kolozsvár, 1443. február 23. – Bécs, 1490. április 6.) Magyarország és Horvátország királya 1458-tól, cseh király 1469-től, Ausztria uralkodó főhercege 1486-tól haláláig. A közkeletű Corvin Mátyás vagy Igazságos Mátyás néven is ismert. Hivatalos latin nyelvű uralkodói nevén Mathias Rex; neve németül, latinul, angolul: Matthias Corvinus.
V. László halála után a két legitim örökös az elhunyt király két nővére lett volna, úgymint Anna (III. Vilmos szász herceg felesége) és Erzsébet (IV. Kázmér lengyel király felesége, akinek elődje egyébként, I. Ulászló volt, aki 1440–1444 között már ült a magyar trónon.)
Ugyanakkor III. Frigyes német császárnak bár nem lehetett vérségi igénye a magyar trónra, de Erzsébet, V. László anyja neki zálogosította el a magyar Szent Koronát, valamint több nyugat-magyarországi várat és várost, ezért volt bizonyos utódlási esélye.

Mátyás nagybátyja, Szilágyi Mihály és a köré csoportosult arisztokraták Mátyás trónra kerülését szorgalmazták, ugyanúgy mint III. Kallixtusz pápa is, mivel nagy tisztelője volt Mátyás apjának, Hunyadi Jánosnak a törökellenes harcai miatt, és abban bízott, hogy fia folytatni fogja ezt a küzdelmet.
Végül Mátyást meg is választották királynak, de hogy legitim király lehessen, vissza kellett vásárolnia a Szent Koronát. III. Frigyes császártól.
Itt érdemes megjegyezni, hogy a Habsburg család magyarországi trónigényének eredete Mátyás király és III. Frigyes császár 1463. évi, elsősorban a korona visszaszerzését lehetővé tévő ún. bécsújhelyi békéjéig vezethető vissza.
Ebben a horribilis, 80 000 aranyforintot kitevő összeg mellett, amit a Szent Koronáért kellett kifizetni, Mátyás megígérte (s persze Frigyes is csereképpen), hogy esetleges magtalan halála esetére Frigyes, vagy utódai örökölhetik országát. Aligha hihette a húsz esztendős király, hogy halálakor csupán egyetlen törvénytelen fia lesz életben.

Uralkodása közben felismerte, hogy korában a fejlődés Kelet-Közép-Európában a perszonáluniókba tömörült államszövetségek irányába haladt. Ezt az önálló és a magyar, független politikának megfelelő tervét – a török elleni erőgyűjtés érdekében – akarta megvalósítani, de ez véglegesen nem sikerült neki, mert szembetalálkozott az éppen feltörekvő Habsburg család ugyanilyen tevével.
Mivel élete vége felé be kellett látnia, hogy törvényes fiörökösé nem lesz, és a törvénytelen fiát Corvin Jánost sem biztos, hogy trónutódnak tudja megerősíteni, ezért legalább arra törekedett, hogy a Habsburgok trónigényét megakadályozza, és Frigyes semmissé tegye az egykori egyezményüket.
Ezért is kezdett bele a nyugati hadmozdulataiba, nem pedig azért – a nevetséges feltételezésért – hogy német-római császárrá neveztesse ki magát.
Mátyás a nyugati hadmozdulataival tehát a Habsburgokat akarta térdre kényszeríteni (a magyarországi utódlás kérdése miatt). Ezirányú politikai és hadászati tevékenysége közben, Bécsben megmérgezték.

AZ ELLENFELEI VOLTAK:
Újlaki, Garai László nádor, Rozgonyi István tárnokmester, Zápolya Imre erdélyi vajda és társaik, valamint a német III. Frigyes császár.
Ezek a bárók és főurak többször is lázadást szítottak Mátyás ellen, és titokban kapcsolatot tartottak fenn az ország külföldi (cseh és német) ellenségeivel.

**
A BOCSKAI SZABADSÁGHARC:

Kismarjai Bocskai Istvánt (Kolozsvár, 1557. január 1. – Kassa, 1606. december 29.) 1605. április 17-én a szerencsi országgyűlés Magyarország és Erdély fejedelmévé választotta. Az által vezetett szabadságharc Habsburg Rudolf kormányzata ellen született és egyben ez volt a magyar rendek első Habsburg-ellenes fegyveres felkelése, melyhez a hajdúk is csatlakoztak.
Végül megmérgezték.

ELLENFELEI
voltak az országban Mihály vajda, akit a Habsburgok Erdély helytartójává neveztek ki (és aki végig dúlta a fejedelemséget), valamint a Rudolf által kinevezett Giorgio Basta tábornok és a kassai főkapitány, Belgiojoso gróf...
Ugyanígy ellenfele volt Batthyány Boldizsár, aki 1604 ben a Habsburgok oldalán harcolt Bocskay ellen, és ilyen ellenfele volt egy év múlva Forgách Ferenc és Thurzó György is.

**
A THÖKÖLY SZABADSÁGHARC

Gróf késmárki Thököly Imre (Késmárk, 1657. szeptember 25. – İzmit, 1705. szeptember 13.) magyar főnemes, kuruc hadvezér, 1690-ig Erdély fejedelme.
Száműzetésben halt meg Törökországban.

ELLENFELEI
voltak mindazok akik a Habsburg udvarhoz húztak: 1764-ben Cobb Farkas, Pálffy Miklós és a Barkóczy testvérek (István a szabolcsi és Ferenc a zempléni főispán), akik Habsburg Lipót pártján álltak és akik a bujdosó kurucokkal többször összecsaptak, valamint Sennyey Ferenc kállói kapitány és később Báró Spankau Paris felvidéki kapitány.
1677. július 17-én új bécsi rendelet jelent meg, mely díjat tűzött ki a "lázadók", a magyar függetlenségiek fejére, sőt mindenkire, tudtul adván, hogy aki "egy kuruc katonát megöl, fejenként egy aranyat, aki egy tisztet megöl, hat havi zsoldot kap s általában, aki hol éri őket, ott ölje meg."
Ezt írja Szirmay Antal, a "Notitia hist. Comitat. Zemplén", I. 202. kiadásában:
"Míg Eszterházy csak servilis magyar, a 27 éves Pálffy már osztrák volt s azon sajátságos fajhoz tartozott, mely hazát nem ismer, központját az uralkodóházban leli… A fővezér, Neudingi báró Cobb Frigyes Farkas, cs. kir. kamarás, Bécs városának főkapitánya, régi luxemburgi német családnak ivadéka, a zordon, kegyetlen német tábornokok közt a legkegyetlenebb volt s talán ezért küldték a kurucokra." 
Majd ehhez hozzáteszi Acsády id. m. VII, 316.:
"Cobb Farkas igazi farkas természet volt, aki könyörtelenül végezte bakói tisztét. Kannibáli kínzások közt ölette meg a hadifoglyokat."

**
II. RÁKÓCZI FERENC

Felsővadászi II. Rákóczi Ferenc (Borsi, 1676. március 27. – Rodostó, 1735. április 8.) magyar főnemes, a Rákóczi-szabadságharc vezetője, erdélyi fejedelem, birodalmi herceg (Reichsfürst).
1704-ben Gyulafehérvárott erdélyi fejedelemmé választották, valamint a dux & princeps címeket is megkapta, amely "vezér és fejedelem" jelentésű, és ezzel megválasztották "a magyarországi rendek vezérlő fejedelmévé".

Az I. József Habsburg uralkodó idejében, a nevéhez fűződő RÁKÓCZI SZABADSÁGHARC (1703–1711) az oszmán uralom alól felszabaduló Magyarország első jelentős szabadságharca volt a Habsburg császárság ellen.
A szabadságharc bukása után, kétszer is fölajánlották neki a lengyel koronát és megválasztását az orosz cár is támogatta, de ő mégsem fogadta el.
1711 és 1712-ben Lengyelországban (Danckában) maradt, ahol a főurak kitüntetett figyelemben részesítették.
1712. november 16-án Danckából Angliába ment, ám a bécsi udvar tiltakozása miatt Anna brit királynő nem tudta ott tartani. Ekkor Franciaországba hajózott. 1713. január 13-án Dieppe-ben partra szállt, s már április 27-én emlékiratot nyújtott be XIV. Lajosnak, melyben szolgálataira hivatkozott és kérte, békekötéskor ne feledkezzenek meg Magyarországról.
 Ám az 1713–15 között kialakított utrechti békerendszer, amely a hosszan tartó európai konfliktusnak, az 1701 óta zajló spanyol örökösödési háborúnak vetett véget, Utrechtben, illetve Rastattban, mégis anélkül köttetett meg, hogy Rákóczit vagy hazáját egy árva szóval is említették volna. Még arról sem intézkedtek, hogy Rákóczinak a bécsi udvarnál lévő fiait apjuknak kiadják.
Végül Törökországba emigrált, amelynek ideje alatt a Porta megtagadta a bujdosók kiadatását. A császári követ még két év múlva is követelte kiadatásukat, de a szultán becsületére és a Koránra hivatkozva kijelentette, hogy ilyen becstelenségre nem vetemedik.

ELLENFELEI
neki is voltak, mint például gróf Pálffy János (a későbbi országnádor) császári fővezér (és akit Lipót 1704. január 15-én horvát bánnak is kinevezett) akit a szabadságharc kitörésekor a bécsi Udvari Haditanács sietve megbízott azzal az első feladatával, hogy a Dráván túli országrészekből hadat toborozzon, s azokkal az Ausztriából előnyomuló Sigbert Heister fővezért támogassa, Rákóczi ellen…
Hét év múlva vele fog tárgyalni a kurucok részéről Károlyi Sándor a békéről.
Ugyanis az 1711 februárjától Lengyelországban tartózkodó fejedelem, aki igazából csak időt akart nyerni, Károlyi Sándort (kuruc generálist) bízta meg, hogy tárgyaljon Pálffy János császári fővezérrel, akivel 1711. április 29-én egyezségre is jutott. A békeokmányt másnap Szatmárnémetiben írták alá a szövetkezett rendek és a király képviselői, a kuruc seregek pedig május 1-jén a majtényi síkon letették a fegyvert.

**
SZÉCHENYI ISTVÁN

Gróf sárvárfelsővidéki Széchenyi István (Bécs, 1791. szeptember 21. – Döbling, 1860. április 8.) államférfi, ún. valóságos belső titkos tanácsos, császári és királyi kamarás, író, polihisztor, közgazdász, a Batthyány-kormány közlekedési minisztere, – és Kossuth által nevezve – "a legnagyobb magyar".
A magyar politika egyik legkiemelkedőbb és legjelentősebb alakja. Nevéhez fűződik a magyar gazdaság, a közlekedés, a külpolitika és a sport területén végrehajtott reformok. Elméleti tevékenysége és az eszméit tartalmazó könyvei, a Hitel, a Világ és a Stádium óriási hatást gyakoroltak kora szellemi megújításában.
Végül 1848 szeptemberében Döblingenbe, az ottani elmegyógyintézetbe zárták (ahová hűséges felesége Crescencia is elkísérte)…
Azonban rövid időn belül sikerült visszatérnie a félbeszakított irodalmi munkásságához, átjavította Pesti por és sár és Hunnia című műveit, hogy Török János közzé tehesse őket.
Új munkához is kezdett: itt írta Önismeret című művét, amelyben megfigyeléseit, eszméit fogalmazta meg a gyermeki tehetség harmonikus fejlesztéséről, a testi nevelés fontosságáról és egyéb pedagógiai kérdésekről.
Azonban az ország szempontjából ennél sokkal fontosabb volt az, hogy az 1850-es évek végén Széchenyinél egyre többen fordultak meg azok közül, akiknek ötletük volt a Magyarország bizonytalan helyzetére vonatkozó kérdések megoldására, vagy készségük az abszolutista Habsburg kormány és rendszerének támadására. Ezek rendszeresen jártak Széchenyihez a tanácsait kikérni, a gróf pedig emellett ezen személyek műveinek közrebocsátásáról is gondoskodott.
Ilyen volt például Hollán Ernő, a Zur ungarischen Frage, illetve Kecskeméthy Aurél, a Die Lebensfrage Österreichs szerzője stb. Széchenyi ugyanakkor titokban már maga is dolgozott ilyen témájú íráson, amely nemcsak terjedelem, hanem hangvétel, tartalom és hatás tekintetében is messze ezek fölé magaslott, ez volt az 1859-ben megjelent Ein Blick (Pillantás).
A bécsi rendőrség 1860. március 3-án mindezek miatt házkutatást tartott Széchenyinél – a bécsi Obersteinergasse 18–24. szám alatti Görgen Elmegyógyintézetben – és elkobozta írásait, amelyek alapján kiterjedt politikai összeesküvést véltek felfedezni, emellett kilátásba helyezték letartóztatását. De, mint Magyarország leggazdagabb arisztokratáját ekkor még nem vezették el. Ellenben értésére adták, hogy "szorul a hurok a nyaka körül".
Ezt Széchenyi is érezhette, mert 1860. április 1-jén, halála előtt néhány nappal utoljára csak ennyit jegyzett fel naplójába: "Kann ich mich nicht retten", azaz: "nem tudom megmenteni magam".
Majd alig egy hét múlva, 1860. április 7-ről 8-ra virradó éjszaka, vitatott körülmények között önmaga ellen fordította, a valakik által a szobájába csempészett fegyverét, és meghalt...
A politikai előzmények fényében, halálhíre után a közvélemény – és számos politikus is –biztosra vette, miszerint a bécsi udvar gyilkoltatta meg, bosszúból az önkényuralmi rendszerrel szembeni kritikájáért, valamint további felforgató tevékenységének megakadályozására.

ELLENSÉGE
a Habsburg Udvar,  és a személyes ELLENFELE a gyűlölt Felix zu Schwarzenberg herceg volt.

***
KOSSUTH LAJOS

Udvardi és kossuthfalvi Kossuth Lajos (Monok, 1802. szeptember 19.– Torino, Olaszország, 1894. március 20.) magyar államférfi, a Batthyány-kormány pénzügyminisztere, a Honvédelmi Bizottmány elnöke, Magyarország kormányzó-elnöke.
Meghalt Torinóban, emigránsként.

Széchenyivel szemben sok kérdésben máshogy foglalt állást.
Ezek egyike a nemzetiségekkel volt kapcsolatos. Kossuth ugyanis nyíltan hangoztatta, hogy
"én soha, de soha a magyar szent korona alatt, más nemzetet és nemzetiséget, mint a magyart elismerni nem fogok".

Kossuth ezzel francia példa követésére utalt, ahol az ottani forradalom eredményeként – igaz fokozott elnyomással és radikális nyelvtörvényekkel – egy homogén francia nemzetet voltak képesek létrehozni, amely azóta is fennáll...

Széchenyi véleménye szerint azonban:
«A nemzetiség egy nemzetnek az, a mi a fognak a zománcz, ha az egyszer megtörik, a belső csont is utánna rothad, – s azon ember, ki nemzetiségét már elvesztette, se királyának hív [hűséges] jobbágyja [vagyis a királyt szolgáló előkelője], se hazájának jó polgára nem lehet».

Ugyanis Széchenyi ekkor már figyelembe vette, hogy az azóta eltelt időben a nemzeti eszme és a nacionalizmus nagy fejlődésen és változáson ment keresztül Európában, és egyes nagyhatalmak a nemzetiséget már "ütőkártyaként" használják más országok gyöngítése érdekében.(!!)

Ez a két vélemény alapjaiban választotta el egymástól a két nagy politikust, ami miatt a szakadék kettejük között egyre nagyobb lett, miközben mindketten elismerték a másik tehetségét, amivel a hazának kíván a javára lenni.
És ez azóta is megosztja kettejük táborát és személyiségük megítélését.

***
TISZA ISTVÁN

Borosjenői és szegedi gróf Tisza István (teljes nevén Tisza István Imre Lajos Pál) (Pest,1861. április 22. – Budapest, 1918. október 31.) a Tisza családból származó magyar arisztokrata politikus, országgyűlési képviselő, előbb a Magyar Királyság miniszterelnöke először 1903 és 1905 között, majd 1913 és 1917 között (egyben a király személye körüli miniszter), továbbá a Képviselőház elnöke 1912 és 1913 között, valamint több alkalommal a horvát–dalmát–szlavón tárca nélküli miniszteri tisztséget is betöltötte.
A Magyar Tudományos Akadémia tagja.
Ő volt egyedüliként a Monarchia vezetői közül, aki határozottan ellenezte a Szerbia elleni katonai fellépést. Véleménye az volt, hogy a Monarchia nem folytathat terjeszkedő politikát, célja csak függetlenségének megőrzése lehet:

"Mindnyájan egyetértünk abban, hogy az a Monarchia, amelyet mi is irányítunk, amelynek egyik döntő faktora vagyunk, – hogy ez a monarchia a külpolitikában a béke és a status-quo alapelveit kell, hogy szolgálja."

Az általa folytatott önálló magyar politika miatt, összesen négy merényletet kíséreltek meg ellene. Ezek közül hármat meghiúsítottak, de a negyedik merényletet 1918. október 31-én nem sikerült megakadályozni.
Ekkor, az egyébként vértelen, őszirózsás forradalom napján felheccelt katonák lőtték agyon Tiszát, – akinek tudomása volt a veszélyről –, otthonában, a Róheim-villában.

ELLENFELEI
politikai síkon, természetesen neki is voltak, mint pl. báró vargyasi Dániel Gábor.
Ez a Dániel báró, mint erdélyi területi képviselő került be az országgyűlésbe. Közben a párton belül is haladt a ranglétrán felfelé, egészen az alelnökségig.
Ezen posztján tevékeny részese volt a később az 1905–1906-os magyarországi belpolitikai válsághoz vezető ún. "zsebkendőszavazásban".

Ezt az esetet sok tekintetben érdemes és tanulságos megemlíteni a 21. század első negyede politikai eseményeivel párhuzamba állítva.

Ugyanis 1904. november 18-án Daniel nyújtotta be azt az ellenzéki obstrukció letörésére készített házszabály-módosítási javaslatot. (Obstrukciónak nevezik, amikor a parlament döntési folyamatát jogszerű, de nagyon hosszú ideig tartó "áltevékenységgel" hátráltatja az ellenzék).
E háziszabály módosítási javaslat megszavazására Perczel Dezső házelnök állítólag egy zsebkendő meglengetésével adott jelet párttársainak. A "zsebkendőszavazásként" elhíresült esetet követően az ülést berekesztették és csak december 13-án ültek össze a képviselők megint.
A következő ülésnapig eltelt idő alatt pedig, az addig ezer felé tagolt ellenzék "Szövetkezett Ellenzék" néven egyetlen választási pártba tömörült, míg a Szabadelvű Párt (amely mindaddig, 1865 óta, 30 éven át kormányzó párt volt!) tagságának jelentős része kilépett a pártból, köztük olyan volt miniszterelnökök is, mint Széll Kálmán, vagy Bánffy Miklós, illetve más prominens politikusok, mint például Wlassics Gyula, Teleki Pál, ifj. Andrássy Gyula stb.
December 13-án aztán ahogy összeültek a képviselők, hamar heves szóváltás majd dulakodás alakult ki, végül az ellenzékiek szinte teljesen szétverték a tisztelt ház bútorzatát, annak darabjaival még a kiérkező karhatalmistákra is rátámadtak.

Ez a Szövetkezett Ellenzék pedig az 1905-ös választásokon már abszolút többséget (56,17%) szerzett. (!)
Ugyan maga Daniel báró is bejutott a parlamentbe, de a Szabadelvű Párt történelmi veresége súlyos belpolitikai válságot okozott, melynek egyik záróakkordjaként 1906. áprilisában, kevesebb, mint egy hónappal az 1906-os választások előtt a Szabadelvű Párt jogutód nélkül fel is oszlott.

**
TELEKI PÁL

Széki gróf Teleki Pál (teljes nevén Teleki Pál János Ede; Budapest, 1879. november 1. – Budapest, 1941. április 3.), magyar földrajztudós, tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, politikus, többszörösen megválasztott országgyűlési képviselő, előbb a Magyar Királyság külügyminisztere 1920-ban, majd az ország miniszterelnöke 1920-tól 1921-es lemondásáig, ezt követően 1938–39-ben vallás- és közoktatásügyi miniszter majd az 1939-es választásokat követően az ország megválasztott miniszterelnöke az 1941-es állítólagos öngyilkosságáig.
Ennek előzménye:
A magyar kormány 1940. december 12-én Belgrádban örökbarátsági szerződést kötött Jugoszláviával. Nem sokkal ezután Jugoszláviában németellenes katonai puccs történt.
Az ottani katonai puccs után a berlini vezetés bejelentette óhaját arra, hogy német csapatok Magyarországon áthaladhassanak.
Teleki nehéz döntés előtt állt.
Választania kellett a belgrádi "örökbaráti szerződés" fogadalma, és az erdélyi, illetve észak-magyarországi revíziót lehetővé tevő (és addig győztes helyzetben levő) Németország, valamint a térséget – lassan minden szempontból feladó, de nagyobb anyagi tartalékokkal rendelkező – angolszász hatalmak és a velük potenciálisan szövetséges Szovjetunió között.

Teleki tehát részben tartani akarta magát a németek felé tett barátsági szerződéshez is, de ugyanakkor április 2-án a londoni nagykövet arról tájékoztatta, hogy ha Magyarország az átvonulásba beleegyezik, akkor Magyarország hadüzenetre számíthat angol részről Jugoszlávia német megtámadása miatt.
Így végül Teleki elhatárolódott a német kéréstől.
Április 3-án azonban Hitler kiadta a parancsot és az invázió támadási tervét. Meghatározta az inváziós erők parancsnoki beosztását, valamint Magyarországnak még területeket is ígért.
Azonban, a német hadsereg Jugoszlávia elleni felvonulásának napján, 1941. április 3-án reggel, Telekit holtan találták a Sándor-palotában lévő lakosztályában. Fejlövés végzett vele.
Íróasztalán drámai hangú levelet találtak a kormányzónak címezve, melyben erős szavakkal ítélte el a Jugoszlávia elleni agressziót.

Horthy ezután kompromisszumra törekedve, még aznap este közölte Hitlerrel, hogy Magyarország betartja a jugoszlávokkal kötött szerződést.
Azonban ehhez hozzátette, hogy Horvátország kiválása és ezzel Jugoszlávia megszűnése esetén, a szerződésben tett magyar ígéret hatálya is megszűnik.
Mivel ezután a Független Horvát Állam, április 10-én kikiáltásra került, így ez a Horthy által vázolt helyzet lépett érvénybe, és ezért Magyarország csatlakozott az invázióhoz, majd a magyar hadsereg már április 11-én át is lépte a jugoszláv határt

Fontos megjegyezni, hogy a német csapatok már Teleki halálhíre előtt elindultak Jugoszlávia ellen…
Az "öngyilkossági" feltételezést – amely egy ideig elfogadott tényként lett elkönyvelve – az utóbbi időben egyre többen kétségbe vonják, ugyanúgy, mint akkoriban számos jeles, kortárs személyiség is (Bognár Sándor, Tóth Sándor), akik ezt szintén nem fogadták el, különös tekintettel Teleki mély istenhitére.

ELLENFELEI neki is voltak:

Például Bajcsy-Zsilinszky Endre, aki a radikálisabb, demokratikusabb irányzat képviselője volt, és aki élesen bírálta Teleki autoriternek és antiszemitának tartott intézkedéseit, például a numerus clausus bevezetését.
Vagy Peyer Károly: A szociáldemokrata párt vezetője, aki a Bethlen-Peyer paktum révén próbált politikai kompromisszumot kötni a Horthy-rendszerrel, de Teleki konzervatív politikájával szemben állt.
Valamint Károlyi Mihály hívei is, vagyis a baloldali, köztársaságpárti politikusok, akik a Horthy-rendszer egészét, így Teleki politikáját is elutasították.
De nemcsak szocialista és kommunista riválisai, hanem jobboldaliak is voltak:
Gömbös Gyula. Bár Telekivel együtt, mindketten a jobboldali politikai spektrumhoz tartoztak, Gömbös radikálisabb, fasisztoid irányvonalat képviselt, míg Teleki inkább konzervatív, keresztény-nemzeti alapokon állt.
Sztójay Döme: Későbbi miniszterelnök, aki a németekkel való együttműködés híve volt, és Teleki politikájával szemben a teljes német orientációt támogatta.
Teleki politikai pályája tehát egyensúlyozás volt a belső konzervatív és radikális jobboldal, valamint a külső nagyhatalmak – különösen Németország és a Szovjetunió – nyomása között.
Halála is részben ebből a politikai csapdahelyzetből fakadt.

**
HORTHY ISTVÁN

Vitéz nagybányai Horthy István, (Póla, 1904. december 9. – Alekszejevka, 1942. augusztus 20.) magyar politikus és katona.
Horthy Miklós kormányzó idősebb fia, kormányzóhelyettes, gépészmérnök, repülő főhadnagy.
A fronton tett szolgálata során, az onnan történő visszarendelése napján, vagyis a deaktiválása előtti utolsó bevetésén, a Belgorodi területen fekvő Alekszejevka város közelében, Ilovka falunál, 1942. augusztus 20-án hajnali 5 óra 7 perckor, röviddel a felszállás után Héja típusú vadászgépével lezuhant.
Ekkor már ő is – és a felesége, gróf Edelsheim Gyulai Ilona is – tudott arról, hogy a németek lehallgatták az egymással folytatott utolsó beszélgetésüket, amelyben Magyarország kiugrási lehetőségeiről beszéltek.
A grófnő a világháború során 1942. március 4. és május 28. között ápolási tanfolyamot végzett és vöröskeresztes nővérként dolgozott, majd 1944. február 1. és március 30. között műtősnői képzést is kapott, majd így műtőasszisztensi szolgálatot teljesített. Szerepet vállalt a zsidók megmentésében, ő juttatta el Horthy Miklóshoz az Auschwitz-jegyzőkönyvet, amelyből világossá vált a kormányzó előtt, hogy a magyarországi zsidókat nem munkaszolgálatra, hanem kiirtásra viszik.
Ennek hatására szüntette be a deportálásokat a kormányzó.
A grófnő 1944-ben közreműködött a kiugrási kísérletben is.
Horthy István kormányzóhelyettes balesete után a német reakció rendkívül gyors volt: özvegyét a németek Hitler főhadiszállására szállították, ahol a Führer – mint mondta – személyesen szeretett volna részvétet nyilvánítani. Miután gróf Edelsheim Gyulai Ilona nem kívánt találkozni vele, egy külön géppel sikerült hazaszállítani.

Majd, az özvegy Edelsheim-Gyulai grófnő, követte később aposát, a kormányzót a német fogságába, majd onnan az amerikai hadifogságba és végül a portugáliai emigrációba is, ahol a volt kormányzó levelezését és a család ügyeit intézte, egészen apósa haláláig.
A magyarországi rendszerváltozást követően a grófnő többször járt Magyarországon, ahol Horthy Miklós végakaratának megfelelően intézte a kormányzó és felesége kenderesi újra temetését.
A grófnő pedig 2013. április 18-án hunyt el angliai otthonában, akinek a földi maradványait 2013. május 2-án a kenderesi temetőben lévő családi mauzóleumban helyezték örök nyugalomra.

Horthy István ELLENFELEI.
Bár a politikai életben még nem játszott olyan fontos szerepet, mint az édesapja, de politikai hozzállása miatt a magyar politikai elitben és katonai vezetésben több olyan személy is volt, akik a náci Németországgal való szorosabb együttműködést szorgalmazták.
Számukra Horthy István angolbarát nézetei veszélyt jelentettek.
Ugyanígy a szélsőjobboldali nyilas mozgalom és más radikális jobboldali csoportok sem nézték jó szemmel a Horthy-család mérsékeltebb irányvonalát, mint ahogy a belső katonai riválisai sem.
Minden bizonnyal voltak a hadseregben is olyan tisztek, akik nem nézték jó szemmel gyors előmenetelét, különösen mivel apja révén, nem a klasszikus katonai karriert futotta be.

***

HORTHY MIKLÓS

Vitéz nagybányai Horthy Miklós (Kenderes, 1868. június 18. – Estoril, Portugália, 1957. február 9.) magyar politikus.
Az Osztrák–Magyar Monarchia tengerésztisztje, 1909–1914 között Ferenc József szárnysegéde. IV. Károly az első világháború alatt ellentengernaggyá, majd az őszirózsás forradalom utolsó napján altengernaggyá léptette elő, a Monarchia flottájának utolsó főparancsnoka volt.
Mivel Horthy – mint kormányzó – az aktuálpolitikától viszonylagos távolságot tartott, és azt a kormányra és a parlamentre bízta, könnyedén kialakult róla az egész nemzetet kormányzó tengerész képe. Megítélésének alakulásában szerepe volt a revíziós sikereknek is, amely során békés úton, a politika segítségével Magyarországhoz visszacsatolták az elvesztett, magyarlakta területek nagyobb többségét.
Emellett a jelentős gazdasági fejlődés és modernizációs törekvések is ez irányban befolyásolták a közvéleményt.
Bár ezek lendületét a nagy gazdasági világválság az 1930-as évek elején megtörte, azonban a Horthy-rendszernek ismét sikerült a helyzetet stabilizálnia. A jobbára a világválság hatására bekövetkező szegénység leküzdésére szociális intézkedések sorozatát hozták meg.
A 2. világháború kitörése után, kormányzata igyekezett elszigetelődni a német befolyástól.
Ennek kezdeti lépéseként megtagadta, hogy a Wehrmacht csapatai Lengyelország felé menet áthaladjanak Magyarországon. Ugyanakkor pedig nagyszámú lengyel menekültet engedtek át Jugoszlávia felé. Egy részük azonban Magyarországon maradt (ez különösen a zsidókra érvényes), ahol anyanyelvükön oktatási lehetőséget biztosítottak számukra.
Horthy egyetértésével Teleki a fegyveres semlegesség és a független magyar politika jegyében kívánt politizálni, hogy a magyar haderő megmaradjon a háború utáni rendezés idejére.

A britekkel szemben is semlegességi kötelezettséget vállalt, illetve a német megszállás esetére magyarországi ellenállást.
Ennek reális esélyeit az mutatja, hogy 1940 folyamán pénzt helyeztek el az amerikai magyar nagykövetségen, hogy ott esetleg emigráns kormányt alakíthassanak.
Teleki belátta, hogy sem a Jozef Tiso vezette Szlovákia, sem a Ion Antonescu által irányított Románia nem számít kiútnak, az Anschluss miatt egyre szorultabbá váló helyzetből, így örökbarátsági szerződést kötött Jugoszláviával, ahol később egyre érezhetőbb lett a németellenes tendencia fölénye.
1943-ban Horthy parancsára Kállay titkos tárgyalásokat szervezett a britekkel Isztambulban. A tárgyalásokkal Szent-Györgyi Albertet bízták meg, aki 1943. február 7-én érkezett meg Törökországba. A németek jóval professzionálisabb hírszerzése előtt hamar ismertté vált a tárgyalások ténye, azonban ennek nyilvánosságra hozatalában jelentős szerepe volt Edvard Benešnek is, aki a londoni rádióban nyíltan beszélt a magyar béketapogatódzási kísérletről (!!)
Hitler erre rögtön követelte is – a többször Klessheimbe látogató – Horthytól, hogy váltsa le miniszterelnökét és szigorítson a zsidókkal szemben alkalmazott bánásmódon.
A kormányzó azonban kiállt Kállay mellett.
A zsidóságot érintve – Hitler előtt az antiszemitizmusát "bizonygatva" –, ezzel próbálta kikerülni Hitler kérését a magyarországi zsidók deportálására vonatkozóan, mondván, a kérdést maga igyekszik majd megoldani...
Mivel Hitler e kérésében mégis hajthatatlan maradt, így Horthy saját meggyőződésének megfelelően kénytelen volt ezt megtagadni (!)
A világháború vége felé, 1944. július 18-án Horthy kezdeményezésére a magyar kormány ajánlatot tett a még nem deportált zsidó származású magyarok (különösen a gyermekek) külföldre történő evakuálása érdekében (főként Palesztinába és Svédországba), valamint a nemzetközi segélyszervezeteket a koncentrációs táborokba irányuló segélyszállítmányok küldésére ösztönözte Svájc budapesti külképviseleténél.
A kezdeményezés, amelyet pedig meglepő módon, hallgatólagosan még a németek is tudomásul vettek, elbukott, mivel az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság politikai okokból sokáig késlekedett a döntéssel, és így a hadi helyzet változása miatt végül már nem kerülhetett sor az akcióra.
A Jad Vasem szerint – amely Izrael hivatalos emlékhelye és politikai központja a holokauszt áldozatainak – azonban a kudarc ellenére a Horthy-ajánlat jelentős hatással volt a magyarországi zsidómentő tevékenységre.
Ezen kívül – azzal, hogy a kormányzó a román kiugrás keltette káoszban, augusztus 29-én lemondatta Sztójayt – így szintén Horthynak köszönhetően, átmenetileg megmenekült a Budapesten összezsúfolódott közel negyedmillió zsidó állampolgár.

Immár ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy Horthy a Szovjetunióval lesz kénytelen tárgyalni.
Faraghó Gábor tábornok előzetes fegyverszüneti bizottsága Moszkvába utazott, ahol október 8-án elfogadta a feltételeket (hadüzenet Németországnak, visszavonulás az 1937-es határok mögé), és ezután október 15-én pedig megkezdődött a kiugrási kísérlet.

Bár az egész akció a kormányzói hadparancs beolvasásával elkezdődött, de ez a nyilaskeresztes és németbarát tisztek ellenállásán hamarosan el is bukott.
Ennek kudarcában jelentős szerepet játszott az, hogy a kormány – a nyilaskeresztes puccskísérletről szerzett információk alapján – annak időpontját az eredetileg tervezett október 20-áról 15-re helyezte át. Így, idő hiányában a szükséges előkészítés végrehajtására nem volt elég lehetőség.
Még aznap, a Gestapo 1944. október 15-én elrabolta Horthy fiát, ifjabb Horthy Miklóst, és a mauthauseni, majd a dachaui koncentrációs táborba szállították.
A kormányzó pedig október 16-án kénytelen volt visszavonni parancsait és lemondani; majd a hatalmat Szálasi Ferencnek, a nyilaskeresztesek vezetőjének kellett átadnia.
Másnap Horthyt, a családjával együtt, a németországi Weilheimbe internálták. Innen jutott el később a portugáliai Estorilba, ahol a hátralevő éveit emigrációban töltötte.
Halála ott, 1957. február 9-én következett be.

ELLENSÉGEI, politikai ELLENFELEI
Több miniszterelnökével is voltak súrlódásai, például Imrédy Bélával és Bárdossy Lászlóval, akik a németekkel való szorosabb együttműködést szorgalmazták.
Érdemes itt megemlíteni Károlyi Mihályt és annak egykori körét, akik a baloldali és köztársaságpárti politikájuk miatt éles ellentétben álltak Horthy konzervatív, monarchista nézeteivel.
Ugyanígy, természetesen ellenfele volt Kun Béla is, akivel szemben Horthy – mivel az általa vezetett Tanácsköztársáság leverésében a legfontosabb szerepet játszotta –, így személyes ellenségének számított, a maga monarchista, konzervatív nézetei miatt.
De Gömbös Gyula is ellenfélnek számított, annak ellenére, hogy jobboldali politikus volt, de a fasisztoid irányzata és hatalmi ambíciói miatt gyakran ütközésbe került Horthy mérsékeltebb politikájával.
Végül pedig Szálasi Ferenc, aki a szélsőjobboldali ideológiája és a németekkel való szoros együttműködése miatt szálka volt Horthy szemében, és a németek általi hatalomrajuttatása után, ő volt az, aki lemondásra is kényszerítette Horthyt.



**
1956.

Végül 1956-nak is voltak hősei, bár  ezek egyike sem volt "született hős". Élték előtte mindennapi életüket, akiket a történelmi helyzet egyik pillanatról a másikra formált hősökké. Származásuk és életútjuk nagyon különböző volt. Volt közöttük kétkezi munkás, parasztember, de magasan kvalifikált értelmiségi, vagy katonatiszt és még éppen a legnagyobb történelmi egyházat képviselő személy is.
Pont úgy törtent ez, mint ahogy száz évekkel ezelőtt, a Bocskai, a Thököly, vagy a Rákóczi szabadságharc idején is volt, akik akkor is, mint most is 1956-ban, az életüket áldozták a szabadságért.
A történelem kereke forog és az események megismétlik önmagukat!
Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején, a kezdetben spontán összeverődött csoportok tagjai gyakran csak beceneveiken ismerték egymást. Mint Kócos, Pufi, vagy Kéksapka, ahogy ezt Budapesten a Corvin mozi falán, a hősökre emlékeztető táblán is láthatjuk, a névszerint ismert Szabó László, Erdős István, Mesz János, Renner Péter, Jámbor József és Iván-Kovács László nevei mellett. Akik tüzér parancsnokok, század parancsnolok, vagy éppen főparancsnok helyettesek voltak.
Sokan közülük meghaltak, sokat kivégeztek a szabadságharc bukása után és sokuknak el kellett hagyniuk az országot, úgy mint egykor Thökölynek majd Rákóczinak is a követőikkel közösen, vagy mint Kossuthnak és vele együtt a többi, egykori forradalmárnak…

Ezeknek a hősöknek is voltak ELLENSÉGEI.
Mégpedig akik őket beárulták, börtönbe záratták, vagy utána felakasztatták… És azok akik ezeket a döntéseket meghozták (éppen úgy, mint Haynau pribékjei), még ezután is, 33 évig maradhattak ülve a "bársonyszékeikben", és vezethették az országot, éppen annak a hatalomnak behódolva, amely ellen az 56-os szabadságharcosok 100ezrei küzdöttek...

**

Eddig voltak az elesett hőseink, akikre kalapot levéve emlélezünk.
De a világ nem áll meg, a történelem kereke forog tovább, és elérkezünk a 

2012-2025-ös évekhez,
ahol  most, ugyanezt az utat járja be Orbán Viktor is
Bízzunk benne, hogy itt azonban a történelem már nem fogja önmagát megismételni!

Mert sajnos neki is vannak ELLENFELEI
Mégpedig, úgy külföldön, mint ahogy Magyarországon is…
És ez utóbbiak, legnagyobb részben – ugyanúgy, mint ezt már az előző évszázadokban is láttuk – szintén külföldi érdekeket képviselnek.
Soroljam fel a belső ellenfeleit?
Gyurcsány, Márky-Zay, Magyar Péter... és mindenki folytathatja tovább a sort,  saját ismeretei szerint.

TTG
(2025. október 23. az Ötvenhatos Szabadságharc évfordulóján)

Megjegyzés: a forrásadatokat a Wikipédia, Arcanum, Katolikus Lexikon és a Rubicon írásaiból merítettem.