Dr. T. Túri Gábor: Szellemi barangolás a Karos-i vezérsírok nyomán, a Kaukázus tájára…

Than Mór: Attila lakomája

Nemrég egy társaságban voltam Németországban, ahol elmeséltem, hogy a húgomék néhány éve Észak-Kelet Magyarországon voltak – amely kiránduláson a Covid-19 járvány miatt sajnos nem vehettem részt –, és ahol többek között megtekintették a 9-10. századi karosi ún. vezérsírokat. Ezekből összesen 73-at tártak fel, bennük értékesebbnél értékesebb leletekkel, amelyek nagy része egyértelmű utalásként szolgálhatnak, a 896-os honalapítóink származásáról. Közöttük például a karosi II 52. sírban talált teljes 9-10 századi íjászfelszerelést, más helyen díszes tegezöveket és különböz különlegességeket, amelyről természetesen – a húgomtól a mobilomra küldött – néhány felvételt nekik is megmutattam. Erre természetesen rögtön a magyarok származására terelődött a téma…, amivel kapcsolatban – mondanom sem kell – ki-ki a saját iskolájában és országában tanult egykori, sokszor sablonos ismereteit ismételgette, amely az Ural mellékéről származó, barbár és nomád magyarok "kegyetlen országfoglalásáról" szóltak. Mivel nekem személy szerint, ezzel ellentétben, meggyőződésem, hogy a Kárpát-medencébe 896-ban visszatérő néprészeink, akiket ma "honfoglalók" néven ismerünk, egy bizonyos – és éppenséggel nem is kis részben – a Kaukázus déli területeiről származtak, és kultúrájukra messze nem kizárólag a lovas, pusztai nomád életmód volt jellemző, ezért erről beszélgettünk és erről mutattam be nekik a húgomtól kapott képeket.Ebből a beszélgetésből született meg később ez az írásom, mintegy összefoglalásaként és egyben kibővítéseként is, az akkor elhangzottaknak.Minderre pedig az adott most itt okot, hogy az általam vallott teóriára, számomra szinte igazolásként hatott például az itteni 11. sír lelete, mivel ennek ismertetője szinén Kaukázusi párhuzamokat mutat.

A karosi 11. sír leírása

Ugyanígy, az ebben talált tárgyak díszítését találták meg a 29. sírnál is, amely így nyilván szintén Kaukázusi eredetre utal…

A 29. sír táblája

Azonban, ha jobban megfigyeltük, ez szinte mindegyik sírra jellemző, mert a leggazdagabb ún. "vezérsírban" is éppen ilyeneket találunk, sőt itt még a Nap-szimbólummal is találkozunk.

A leggazdagabb vezérsír ismertetője

Végül pedig megemlítem a 66.sírban megtalált edényleleteket, amelyek eredete – az olvasható leírás szerint – a formájuk miatt, az egykori Kazár Kaganátus területére utalnak.

A karosi 66. sír táblája 

Ez pedig ismerősen hangzik minden magyar számára, mert eleddig úgy tanulhattuk az iskoláinkban, hogy a magyarok egy ideig éppen kazár fennhatóság alatt éltek.
Ez az iskolában tanított "tény", azonban gondolkozásra kell, hogy késztessen bennünket.
Ugyanis a neves magyar orientalista, filológus, turkológus és egyetemi tanár, Ligeti Lajos professzor – "A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban" című, 1986-ban kiadott könyve 353. oldalán – tudniillik megállapította, hogy"a kazároknak törökül szabir, perzsául khazar a nevük."

Ha pedig ez így van, akkor lehetséges, hogy a kazárok egykori birodalma, az valójában a szabirok birodalma (is) volt…
És lám, László Gyula professzor éppen ezeket a szabír magyarokat nevezte az ún. "fehér magyarok"őseinek, akiket pedig eladdig a történelem "kései avarok"néven ismert!

Vagyis ezek a kései magyarok voltak azok, akik 670-ben szintén ideérkeztek – és már magyarként (!) – a Kárpát-medencébe. Mégpedig az 567-ben ide bevonult Baján vezette avarok második (kései) hullámaként, akiknek a birodalma ekkor már a Bécsi medence nyugati felétől, kelet felé egészen a a Donig terjedt.Kép

Az Avar Birodalom kiterjedése a 700-as években
Rajta feltüntetve jól látható, piros sávozással az avar fennhatóság kiterjedése, amely messze, még Melktöl nyugatabbra is, folytatódott,
valamint a mindezt körülvevö szláv települések területe, amelyek részben rabszolgák, vagy kísérő illetve leigázott népek voltak, az akkori szokásnak megfelelően,
az avar központi hatalom köré letelepítve, ún. gyepüvédelmi szereppel.
Ezek a népek, mind a mai napig is itt vannak körülöttünk..., mig az AVAROK helyett, ma már a velük azonos nyelvet használó, rokon MAGYAROK vannak Kárpát-medence központjában.

A sírleletek egy részében talált Hold szimbólumok, a Kaukázus alatti Háráni (Carche) területekre utalnak, míg az ugyanígy megtalálható Nap-szimbólumok pedig a magyar vezérek jelvényei voltak.

Mint tudott Árpád, akit a hont visszaszerző őseink vezérlő fejedelmükké választottak, a "Turul-nemzetségből", vagyis így valójában a "Szent Sólyom-nemzetségéből" származott. Ugyanakkor Árpád társuralkodója a Kundu vagy Kündü, akinek a neve hun és ótörök nyelven Napot jelent(!!), így valójában a "Nap-uralkodója" volt, a Nap szimbólumával.
A Kündü, Árpád idejében egy Karszán nevű személy volt (akiről Árpád mellett, akkoriban a bizánczi krónikák is megemlékeztek: Cursan néven), és így őelőtte is – mivel szintén a Nap uralkodója volt – a kazárok szokásának megfelelően, az alattvalóknak a Nap korongját kellett hordozniuk, mutatva ezzel a származását...
Vagyis így, ezek után érthető, miért találjuk az ún. "vezéri sírnál", itt ebben a temetőben is a Nap-szimbólumot.

Tehát láthatjuk, hogy úgy a gazdag aranyleletek és fegyverdíszítések, mint a megtalált edények a Kaukázus és az attól délre elterülő szabír területekre utalnak.

Tarsolylemez a karosi ásatásokról

Itt persze ismételten felmerül a kérdés, hogy kik is voltak a szabirok?
Götz László, a "Keleten kél a Nap" c. műve 269. oldalán erről ezt írja:
" A szabirok Ammianus Marcellinus és egyébb források tanúsága szerint, már a hun vándorlás előtt Dagesztánban laktak."

Ez pedig a Kaszpi-tenger nyugati partján a Kaukázusban, a mai Irántól északra fekszik. Közbeszúrva érdemes megjegyezni, hogy Dagesztán lakóinak egy része – a Kaukázus etnikai térképe szerint (itt 7-es számmal jelölve) – még ma is "awar" néven vannak feltüntetve.

A Kaukázus területén élő népek etnikai térképe

Mindebből H.W. Haussig a "Theophylakt's Exkurs über die skytischen Völker" (1953.) c. művében arra következtetett, hogy a szabirok nem lehettek altájiak.

A német történész Altheim pedig, a "Geschichte der Hunnen" (A hunok története) c. művében, ezzel kapcsolatban azt írja, hogy a szabirok "sem nem biztosan törökök, de nem is irániak."
Götz László ugyanezt állapítja meg a nyelvükkel kapcsolatban is. Ugyanis, az idézett műve 270. oldalán még azt is megjegyzi, hogy
"az arab szerzők a kazárok nyelvét – akik viszont Maszadi szerint szabirok voltak – egészen különálló nyelvként írják le, amely nem hasonlít sem a többi "török", sem az iráni nyelvekre." És ez – teszem hozzá most én – ugyanígy érvényes a pártusokra is, akik éppen ezt a területet uralták Kr.e.225-től a K.u.3. század közepéig (egyes vélemények szerint még ezután hét évtizeddel tovább is), Pártus Birodalom néven.
És lám ezek nyelvét és eredetét, ugyanígy nem tudja meghatározni a mai tudomány, de ugyanakkor művészetük, öltözködésük, harcmodoruk, igen hasonlít a 9-10. századi magyarokéhoz.

És ezzel tehát eljutottunk a pártusokhoz!

Amikor pedig így – az említett társaságban – a pártusokra terelődött a beszélgetés, észrevettem, hogy mennyire ismeretlen nagy részük előtt ez a téma.
Tudtam én már korábbról is, hogy nagy általánosságban és sokak számára – úgy mond – "ez egy információ deficit", azonban mégis itt, ebben a társaságban ez engem most meglepett!
Mert bár, voltak itt franciák és németek is, de voltak itt közöttük magyarok is!
És éppen ez utóbbi volt az, ami meglepett, mivel ezek számára is ugyanígy egy ismeretlen területet jelentett ez a pártus-téma.

El kell ismernem, hogy ez valóban egy összetett kérdéskör, de - ha ismerni akarjuk eredetünket és múltunkat - számunkra, magyarok számára, ez mégis igen fontos!

Emiatt a téma miatt, azért, hogy ezt megérthessük, vissza kell mennünk az Árpád-házi királyainkat adó Turul nemzetség származásához, amelyet érdemes több oldalról is megközelíteni.

Ők magukat "Szabartoi aszfaloi" eredetűnek tartották, mint ezt Bulcsú és Árpád dédunokája Tormás, egykor Bíborban született Konstantin császár előtt Bizáncban, a magyar fejedelmi család származásával kapcsolatban, kijelentették.
Ezt már számtalan formában igyekeztek azóta is lefordítani, mindig egy-egy másik név nyelvéből vett szavak jelentése alapján.
Mint például a nyelvész és történész Németh Gyula is – az MTA tagja volt –, aki 1930-ban
"A honfoglaló magyarság kialakulása" c. művében az e névben található egyik rész a "sap-" ige alapján, amely a kirgiz, kun, kazáni és oszmán nyelvben található, vélte meglelni a megfejtést. Ennek a sap- igének a jelentése: az útról letérni, eltévedni, tévelyegni, sőt, még az egyik jelentése a megőrülni is… Ebből fejlődött – véleménye alapján -- a sabar név, (p-b átalakulás miatt), mint ahogyan az oszmán törökben is megtalálható e szó egy másik származéka is, ahol sapyk alakból alakult ki a sabyk – vagyis az eltévedt – jelentés is (ahol tehát szintén p-b átalakulás történt).Vannak e mellett más vélemények is, mint például az, amelyik "állhatatos szabíroknak" fordítja ezt a nevet, de van aki "lovas szabirok", vagy például egyes török történészek pedig "erős szabirok" néven (ld. Ankara Universitesi, Acik Ders Malcemeleri, Nyilt tananyag), de ezen próbálkozások száma végtelen…Azonban, ezen megoldások közül egyik sem indul ki abból, hogy ez esetleg egy ősmagyar nyelven elhangzó válasz is lehet (nyilván egy tolmács jelenlétében), arra a kérdésre, hogy "honnan származnak?".
Mivel pedig ezt a tolmács nem tudtá értelmezni, ezért a császár – jobb híján –"szószerint" jegyeztette le a kapott választ.
Az erre adott válasz, amit ekkor lejegyeztek – a "szabatoi asphaloi" –, az akkori hibás görög rögzítés ellenére is, hiszen akik hallották, ezt nem tudták máshogy leírni –, még ma is jól érthető magyarul.
És ez így nem jelent mást, mint a "szabír-tői ősfalu"-i, vagy még máshogy a "Szabir-tó területéről" való származást.
Ez volt tehát Bulcsu és Tormás korrekt válasza a feltett kérdésre.

Ez a Szabir-tó, pedig a Kaukázustól délre elterülő Van-tó, az egykori Pártus Birodalom és az Adiabenei Királyság környéke.
Maga a falu szó (falui-phaloi) pedig szintén megérthető magyarul, mert ennek az ősi, eredeti jelentése egy olyan település, ami fallal van körülvéve. Tehát ez az akkori értelmezés szerint, valamilyen központ (ugyanis a mai magyar város név, és annak jelentése csak jóval kkésőbb alakult ki, és vette át a falu szerepét).

Ezek a "szavárd magyarok" – akiket itt ezzel a szóval neveznek meg -- az ún. perzsiai vallásháború idején, Kr. u. 700 előtt, a mohamedán nyomás elől visszahúzódva, és a Kaukázuson észak felé átkelve jöttek el a mai Perzsia területéről.

Ez a nép a korábbi időkben, az ezen a pártiai területeken élő MÁG-USOK törzséből alakult ki.
A mi nyelvünkön tehát, ők voltak a MAGAS-ok, a MAGOS-ok népe. És így lett a nevük később MAG(y)-ar.

Kik is voltak ezek a MÁG(US)OK és mi volt az eredetük?

A zoroaszterizmus szent könyvében – a Kr. előtti első évezredben megírt – perzsa "Avesztá"-ban, a "Pahlavi Jamaspi", vagyis a pahlavi iratok megemlékeznek egy fehér-hun mágus papkirályról, akivel ők harcot vívtak.

Ebben az Avesztában, annak a Gathai részében, olvasható továbbá bizonyos mágusokról is, akik az elsüllyedt földrészről (Muror Atlant-ról) származtak és innen menekültek a Kaukázus vidékére. Pontosabban a Kur és Araxes folyók közé, a mai Azerbajdzsán területére és a Kárpát-medence felé, amely utóbbiak nyomai Tordoson és Bálványoson megtalálhatók!
A Kur és Araxes területén letelepedett mágusokról szólva azt is tudnunk kell, hogy később az ő leszármazottjukként született ZARATHUSTRA, vagyis a tűz, a zsarát ostora (ZSARÁT USTORA) a zsarátverő (úgy is mondhatnánk a "tüzet éltető")

És itt megint nem szabad elfelejtenünk, hogy később, több évszázad múlva, a szintén hun, Atilla, pedig az Isten OSTORA lesz…

Zarathusztra gyermekkorában a mágus remetéknél tanult és később, mint vallásalapító, a hun faj hitújítója lett.
Az ezt követő vallásháborúban azonban, a hun nép kettészakadt és a déli feléből lettek a szaka hunok, akiknek birodalma egészen a kínai Szinkiang tartományig terjedt. A kínaiak őket "Juet csi" néven nevezték, majd később a nevük "Wusun"-ra változik. Ugyanezt a népet a görögök pedig "Ephtalita" néven ismerték, így tehát ők azok az ephtalita hunok, akik később, mint AVAROK, a mágus papi törzsük köré tömörülve, Atilla után, ismét egy turáni-hun fajú birodalmat alkotnak, illetve állítanak helyre a Kárpát-medencében.

Ezen ősi ágból "kiszakadt" és az Észak-Indiában letelepedett, ún. szaka-hunoknak a mágus papkirályi törzséből származott, a nepáli Kapilavatsuban, Kr. e. 560-ban megszületett TATA vagy GATA.

Ő lesz Zarathusztra után, a másik nagy vallásalapítója a hun népnek.
Ez a Tata, később az észak-indiai BIHARI-tartományban lévő GALLYA–hegyén "megvilágosodik" és BUDHÁVÁ lesz!
A Tata, Bihar, Galya és Buda nevek mind-mind ismerősek a magyar fülnek, és mint települések a mai Magyarország területén is megtalálhatók!

Ezekből az előbb említett – kiszakadt, vagyis szakadár – szaka-hunokból lettek később az
egy PÁRTba tömörült PÁRTUSOK, akik első királyuk ÁRSZAK (a SZAKák fényÁRja) vezetésével, egy félezer évig fennálló békés birodalmat alapítanak, a Kaukázustól és a Kaszpi-tengertől délre, majd e birodalmuk bukása után, mint szabirok vonulnak – a Dél-Kaukázus területei alól – észak felé, a Kaukázuson túlra.

Ez a hun-szabír-magyar tudat, még annyira elevenen élt IV. Béla magyar király udvarában is, hogy a királyné, Laszkaris Mária pontosan erre a területre küldte Ottó frátert, rokonokat keresni. És, mint a híradásukból megtudhattuk itt 1233-ban valóban meg is találták, az akkor még magyarul beszélők népcsoportját.

A pártusok királyi családja származásával kapcsolatban több kora-középkori örmény forrás is megemlíti, hogy az Arszakidák egyenesen a hun dinasztiából származtak. Mivel az örmény királyi trónon, a Pártus Birodalom bukása után is – még jó 300 évig – Arszakida uralkodók ültek, így ezt a saját királyaikról szóló örmény adatot, meglehetősen biztosnak vehetjük.
Ugyanakkor – az 1804-ben született armenológus, katolikus pap és egyházi történetíró – Lukácsi Kristófnak, az 1870-ben megírt "A magyarok őselei, hajdankori nevei és lakhelyei" c. könyvéből azt is megtudhatjuk, hogy ezek az örmény források megemlékeznek, az itt a Kaukázusban élő magyarokról is.

Hogy a pártus-hun-magyar kapcsolatot jobban megérthessük, érdemes most nagyon röviden bemutatni, e Kaukázustól délre eső terület történelmi folyamatait.

Ezért most vissza kell térnünk az időben egészen a Kr.e. 1200-ban létrejött Asszír Birodalomig, amely felváltotta, a mi rokon (magyari) népeinkhez tartozó, kassiták birodalmát .

Ez a sémita Asszír Birodalom pedig, amely mindennél kegyetlenebb volt, végülis később, éppen a szkita-méd szövetség támadása miatt bukott meg.Kép

Herodotosznál megtaláljuk ezen egyesült hadműveletek vezérének még a nevét is, aki nem más, mint a szkíták királya Kyaxares vagy más fonetikával: KI-AG-SAR-AZ volt, aminek a jelentése: az "egyetlen birodalmat alkotó király".
Miután tehát, ez a szkita-méd szövetség Kr. e. 612-ben, Ninivénél legyőzte az asszírokat, megalakulhatott ismét a rég megszűnt Káld Birodalom, mégpedig "Új Káldeus Birodalom"néven. A birodalom székhelye Babilon lett. A szabadságukat visszaszerzett médek, most e birodalom keretében éltek tovább.
E birodalom utolsó királya Nabonid(us) i. e. 555–539 között uralkodott. Személye a Bibliában is megtalálható Ahasverus név alatt, ahol is az ő uralkodása alatt történtek óta ünneplik a héberek az ún. Purim napot, amely a Biblia Eszter könyvében is megtalálható.

A káldok és médek ezen birodalmát követő achamenidák első királya, a méd anyától származó Cyrus, megalapította a perzsák ún. Achamenida-dinasztiáját.
Utánuk Kr. e. 332-től – a történelemkönyvekben túlértékelt – macedon Alexander, vagyis Nagy Sándor uralkodott rövid 9 évig, majd őt követte aztán a szeleukidák szintén rövid ideig – alig 100 évig – fennálló birodalma.

Mindezektől keletre, a mai Irán keleti részén, pedig akusok népe élt, de ugyanez a nép telepítette be egykoron a Kárpát-medencét is.
Lukácsi Kristóf az említett könyvében azt is leírja, hogy a görögök e kusokat szkítáknak nevezték egészen az Kr. u. 5. századig. Ezután nevüket megváltoztatva, a hunvagy euthalita-hun néven találkozunk velük.Ismert egy ún. Nisib nevű oszlop, ahol a következők olvashatók:"Hatvan évvel Macedon Sándor halála után a Chusok földjén Aria Bahl városában a Párthusokon a hős ARSZAK uralkodott…"

Ez, egy más helyen pedig így folytatódik:

"Antiochus országlásának 11. évében a Párthusok a Macedonok igáját lerázták és az Euthalita-Hunok királyának a fia lett királyuk…".

Kr. e. 220-ban, ARSZÁK trónra lépésével tehát megalakult a Pártus Birodalom és megkezdődött a magyarok származása miatt, számunkra oly fontos Arszakida királyok fényes uralkodási periódusa. (Ezért ne is lepődjünk meg ezután, a sok magyarul is ismerős szavakon és neveken)

Itt fontos megjegyezni, hogy a birodalom fennállása valójában Berozamad (máshol: Perosamat) fia KAMSZAR uralkodásával szűnik meg 326-ban, aki már apja idejében, KAMASZ-ként kitűnt a hihetetlen bátorságával (ami később, egy ütközetben elszenvedett fejsérülése miatt alábbhagyott). Tehát nem Kr. u. 220-ban, amint ezt az indogermán történészek állítják, hanem jóval 100 évvel később, mert 220-tól csak a birodalom hanyatlásának idejét és az ezzel párhuzamosan kialakuló perzsa befolyás megerősödését számíthatjuk, amire később még visszatérünk.

A bizánci "Bíborban született" Constantin császár, valamint a 11. századi Cedrenusz is leírja, hogy Nagy Leo bizánci császár, a pártus Arszakida dinasztia hatalomvesztése után, annak pártus és örmény tagjait, Kr. u. 470-ben befogadta birodalmába és ott birtokokat és rangos állást biztosított a számukra.Ezek hatalma aztán, itt minden bizonnyal egyre erősödött, mert Basiliosz, aki szintén ezektől az Arszakidáktól származott, már mint császár uralkodott 976-tól a bizánci trónon.Ez az Arszakida-ág, ugyan megszakításokkal, de mégis tovább 212 évig uralkodott Bizáncban.Ez a tény ismert volt Örményországban is, mert az ottani két történész Asolich és Vartan is megemlékeznek ezen Arszakida bizánci uralkodókról. Tagjai között találjuk a már említett
I. Basalioszt, VI. (bölcs) Leo császárt, a tudós Konstantinusz Porphyrogenitus császárt, II. Romanus-t, II. Basilius-t, valamint VIII. Konstantin császárokat.Ahhoz, hogy tisztán lássunk a "pártus kérdésben" , azt is feltétlenül meg kell említeni, hogy két nagy nemzetsége volt a pártus Arsacidáknak (Arszákoknak). Az egyik volt aKaren (Kerény) ág, a másik pedig a Surena (Surány-Szörény)ág.

A Karen ág a Kusok földjéről – a Pamir hegységtől délre, az Amu-Darja folyó völgyében elterülő – Balch-ból (Bahl) származik, amelyet a pártusok ősi fészkének tartanak, míg a másik ág, a Surena pedig szintén innen, de valamivel nyugatabbra, az Arszákok perzsiai területéről.

E két ág létrejöttének a története a következő: az Arszakida Arsavir király halála után, a három fia, éspedig Artaxerxes, Caren és Suren nem tudott megegyezni a trón öröklésében. Így az örmény királyt Abagar-t kérték fel dönteni.

Abagar javaslatára, a trónt Artaxerxes kapta meg, azzal a feltétellel, hogy ha az ő nemzedéke kihalna, akkor az uralkodást a másik ág tagjai veszik át, akiket Bahli-Careneknek és Bahli-Sureneknek neveztek, és akik ettől kezdve két nemzetséget alkottak.

E nemzetségek nem tartoztak az ország (Arszák?) egyetlen satrapája alá sem, hatalmuk független volt. Sőt a Kr. utáni 3. századtól, e nemzetségekből, már több Arszakida herceg Örményországban is élt.
Azt, hogy e két független nemzetségnek mekkora hatalma volt, jól mutatja, amit Altheim-Stiel "Geschichte Mittelasiens im Altertum" c. művében olvashatunk a Surén nemzetségről.
Ebből megtudjuk, hogy a nemzetség egyik tagja az a Surén volt, aki – a Baktriától dél-nyugatra elterülő – Szakasztán (= a szakák országa) kormányzójaként, a pártusok és rómaiak harcában, Crassus legyőzője volt, és aki e harcban, mint hatalmas oligarcha, egymaga 10 000 lovast állított ki. Sőt e nemzetség, a 226-os szaszanida hatalomátvételt követően:"még az Arszakidák bukását is túlélte és a szaszanida Perzsiában is a vezető arisztokráciáhoztartozott"Ugyanis Kr. u. 226-ban a perzsák, a szaszanida Artaxes (Artasires) vezényletével felkelést szerveztek, és ennek során Artabán pártus nagykirályt megölték.
Ennek megbosszulására, a rokon örmény király Chosroes és az ott élő Arszakida hercegek hadjáratot indítottak a pártus trón visszaszerzésére.

Az alig később – talán 160 évvel ezután – élt örmény történetíró, Chorenei Mózes szerint, azonban a többi pártus nemzetség, ezt a szaszanida-perzsa vezetést eltűrve, a várakozással ellentétben, nem állt az örmény Arsacida hadjárat oldalára, így a pártus trónt nem sikerült az Arszákok részére visszaszerezniük.Ezzel egy időben a birodalom keleti felében, a kusi területen élő Vesztadsan, az Arszacida Bahli-Caren (Karen) nemzetség feje, is hadsereget indított az Arszákok trónra segítése érdekében, amely során az örmény és a kusi hadak egyesülni kívántak a szaszanidák ellen.
A perzsa Artasir (Artaxes) azonban értesült e tervről és sikerült neki Vesztadsan hadát, még a két sereg egyesülése előtt megsemmisítenie.
Artasir e szaszanida győzelem után, az Arszákok Careni-ágának minden férfi tagját megölette, a csecsemőkorban lévő Berozamad kivételével, akit Purz, a család egyik hű tagja mentett meg titokban és vitt vissza keletre, a chusok országába, ahol a szaka, daha és a masszagéta szkíták éltek.

A későbbiek szempontjából fontos itt megemlíteni, hogy e népeket az örmény források közösen chus néven nevezik, e kusokat pedig Eliseus ugyanakkor HUN néven említi, és Asolich pedig massagéta néven.Ezen HUN vagy KUS királyi háznak volt tehát a rokona, a Karen nemzetség lemészárlásából életben maradt kisded, Berozamad, akit így ezen udvarban neveltek fel.
A felserdülő Berozamadtól oly annyira tartott a szaszanida Artasir, hogy megbékélést színlelve, visszaadta neki atyja egykori birodalmából Bactriát és Pártiát ahol, mint helytartó uralkodhatott.

Berosamad azonban, Artasir halála után, már saját birodalmának tekintette e tartományokat és később nemcsak a szaszanida Artasir fia Sapor ellen, hanem a rokon chusok főkagánja ellen is sikeresen meg tudta védeni országát…

E támadások azonban az idő múlásával sem csökkentek, mivel a Chus-Hun udvar továbbra is jogos ún. "Arsacida-örökségének" tartotta e pártus területeket, és ugyanakkor a szaszanidák is el akarták hódítani tőle az országát.
Tehát a politikai feszültség nem csökkent, hanem tartósnak mutatkozott.

Végül is Berosamad halála után a – már említett – fia Kamszár már a védekezésben teljesen kimerült. Ezért országát 326-ban, békésen a rokon Chus-Hun birodalomnak engedte át a szaszanidákkal szemben. Ezután pedig ez a Kamszár, a szintén pártus Arsacidáktól származó Tiridateszhez, az örmény uralkodóhoz költözött, aki magas megbecsülésben részesítette élete végéig.

326-ban a pártus Arszák család uralma egyértelműen megszűnt, és a vezetés ezután tartósan átkerült a szaszanida uralkodókhoz, akiknek a birodalma 651-ig az arabok iszlám hódításáig állt fenn.

Ezek közül azonban, meglepő módon, a mi magyar krónikáink is megemlítik Kevét (a perzsa kútfőkben Kavád néven) mint Keve-vezért és a fiát Keárt.
Ez a Kavád Kr.u.449-töl 531-ig élt, akit Kézai Simon Keve vezérként említi meg Kadosával együtt.
Ez utóbbinak a neve minden bizonnyal az egykor a mai Irán területén élt Kadusa vagy Cadusi nép nevével áll összefüggésben.
Kevével kapcsolatban érdemes itt még megemlíteni, hogy az asszírok uralma alatt volt Mezopotámiában egy Kue (akkádul Que és Keve) vagy Koá nevezetű terület."Koa egy ország a Földközi-tenger partján Szíria és Kis-Ázsia között, amelyet később Ciliciának (Kilikiának) neveztek."írja a "Lexikon zur Bibel" c. könyv (1079. old.)

Ugyanis, ezen a területen akkoriban egy lovas nép élt, amit a Biblia is megemlít (2 Krón 1:16).
Ott ez áll:"Lovat Egyiptomból és Koából hoztak neki [Salamonnak] a királyi kereskedők, akik odajártak és szabott áron vásároltak…"Keve vezérnek a fia a magyar krónikában Keár volt, a lánya pedig Réka (akinek a neve Keár anagrammája!).
Attila (Atilla), a hunok királya pedig ezt a Rékát vette feleségül.
Keár nevét a szaszanida uralkodók között pedig Kürosz (Cyros vagy Nusirván) néven találjuk meg.
Mivel Atilla tehát a sógora volt Nusirván-Kürosznak, ezért így Rékán (Rikan) keresztül az Árpádok is rokonai voltak a Szaszanida uralkodóháznak!
(Ez pedig így jól megmagyarázza azt sok lelet-hasonlóságot, amit az Árpád-kori sírleletek és a szaszanida kor művészete között láthatunk.)Árpád genealógiájában ezt így találjuk meg, a 8. helyen álló Keled után: 9. Keve, 10. Keár, 11. Belér …, majd 37. Bendekuz, 38. Atilla (Etele), végül Csabán keresztül a 43. Álmos és a 44. Árpád.
Tehát Árpád 34 íziglen származik Keártól, vagyis a szaszanida Kürosztól.

Ez a Keve (vagyis a perzsa Kavád) volt az, aki – az egyik harc során elesett apjának – Peroznak a halála után nem kapta meg a trónt, hanem nagybátyja, Balázs (Balash) lett a király. Négy év múlva azonban a heftalita hunok segítségével trónra került.

Uralkodása alatt belpolitikai feszültségek voltak, mert politikai és vallási beállítottságában a zoroasztrizmus egyik ágának a híveit, a mazdakideket támogatta, akik a manicheizmus jézusi tanait is magukénak vallották. Ennek értelmében harcolt a helyi arisztokrácia ellen, és az emberek közötti demokratikus egyenlőséget vallotta.
Ez a birodalom főnemeseinek egyre kevésbé tetszett, ezért szervezkedni kezdtek ellene, és 496-ban végül sikerült is megfosztaniuk a trónjától. Ezután az ún. "Felejtés várába" záratták, ahonnan azonban – megint csak a heftalita hunok segítségével – 499-ben sikerült megszöknie és náluk menedékre találnia. Innen végül egy rendelkezésére bocsájtott hun hadsereg élén visszatért Perzsiába, és így ismét elfoglalhatta a trónt.
Uralkodása alatt sikeres harcokat folytatott az örmények ellen, és elfoglalta Grúziát is. Szintén a hunok segítségével a rómaiak ellen is sikeres háborúkat folytatott.
Ezzel a birodalma felvirágzott.

Keve, a magyar mondák szerint a hun-magyar törzsek egyik legnagyobb vezére volt.

A hun Keve vezér

Mint írtam, lányát, Rékát, Atilla hun király vette feleségül.
A mondának minden valószínűség szerint valóban lehet valamennyi történelmi alapja (bár itt évszám-csúszást láthatunk), mivel a kettős honfoglalás elmélete szerint az Etel-közi Onugor-Bolgár Birodalom megszűnte után, egy nyugatra irányuló áramlás indult meg innen, amelyben bizonyíthatóan hun-magyar törzsek is voltak.
Ezek egyik vezére volt Keve.
Ezt a nevet – és ezt a Kárpát-medencébe történő bevonulást – megemlíti a magyar "Képes Krónika" is, de több mint 200 éves eltéréssel.

Egy másik érdekes történelmi tény, hogy idegen csapatok segítségével Kavád (vagyis Keve) 530-ban és 531-ben megtámadta a Bizánci Birodalmat is. Erről érdekes módon említést tesz az elveszett ősgesztánk törökre fordított változata, a Tarihi-Üngürüsz is. Az idézethez, a jobb érthetőség kedvéért egyes török neveket magyar értelmezéssel írtam át.
(Adzsem = Perzsia; Kosztantinije = Bizánc; Dzsiddija = Szkítia; padisah = uralkodó)

"Egy nap Perzsia országának uralkodója Bizánc fejedelme ellen hadjáratot indított, és emiatt Szkítia uralkodójától kért segítséget. Szkítia fejedelme 20 000 katonát gyűjtött össze Hunor népéből, és Perzsia uralkodójához küldte őket. Mikor az uralkodó Bizánc ellen ment, az említett Hunor népét támadás érte, akik ily módon elváltak Perzsia uralkodójától, és Pannonija tartományba költöztek. Mikor a tartományba értek, látták, hogy bőséges folyamai vannak, bő termése van az országnak, és az ő nyelvükön beszélnek [az ottani népek]." (Tarihi Üngürüsz, Macar Tarihi 7. fólia)

Tehát érdekes módon itt újra a perzsák és a hun-magyar néprészünk közötti történelmi kapcsolatról értesülünk, és most a Kárpát-medencei hon-visszaszerzésünkkel kapcsolatban.

Ennek a Kavádnak – akiről eddig szóltunk – volt a fia a magyar krónikák szerint KEÁR.
Az ő neve a perzsáknál Koszrau vagy Kürosz néven ismert és 531-től 579-ig uralkodott (de nem tévesztendő össze az azonos nevű és sokkal korábban élt, achamenida Kürosszal!).
Érdekes módon – az előbb említett és csak fordításban fennmaradt ősgesztánk – a Tarihi Üngürüsz ezt a Keárt, a törököknél ismertebb Nusirván néven említi.

KEÁR idejében, az avarok vezetője Baján volt, a velük együtt mozgó szabir–magyaroké pedig Zabargán. Ez utóbbinak a neve, azonban minden valószínűség szerint inkább egy rangot jelentő jelző volt, sem mint egy személynév, mert ezt a nevet "szabir-kán"-ként tudjuk értelmezni.

Ezt bizonyítja a Karnamag óperzsa hősköltemény is, amely a szaszanidák történetét írja le, és jó összefoglalást nyújt a bennünket most érdeklő Kr. u. 6. évszázadról.
Ebben azt olvashatjuk, hogy ez az előbb említett Nusirván (vagyis a magyar krónikák KEÁR-ja) letelepített az országa északi részére, a mervi oázisba és a környékére egy 53 000 főt számláló népet, "amelynek 20 000 kitűnő lovasa volt", majd ezeket hét törzsre osztotta, és vezéreket (kagánokat) nevezett ki az élükre.Ez a vidék pedig, megint csak megegyezik azzal a területtel, amelyet Tabarisztán néven, a magyar-szabarok (szabirok), egykori ősi nagy területeként ismerünk, és amely a Kaukázus keleti vonulatától, a Kaszpi-tenger déli partjai mellett elhaladva, a Kaszpi-tenger dél-keleti területéig tartott.

Ezek szerint, mint látjuk, ebben az óperzsa eposzban is arról a 20 000 lovasról van szó, amelyről a Tarihi Üngürüszben is olvashattunk, és ami így – a többi egyezést is figyelembe véve – mindenképpen történelmi valóságot bizonyít.
Azt pedig, hogy ez a nép a szabir magyarok népe volt, a Kaukázusban található Ulu Madzsar és Kicsi Madzsarnevű városok ez időbeni megléte is igazolja…
Ezek alapján érthető, hogy Nusirván (vagyis Keár) neve fennmaradt a magyar leírásokban is, sőt Árpád családfájában is megtalálható a 10. helyen.

A szabirok tehát – a perzsák Bizánc ellen folytatott háborújában – a perzsa király szövetségesei voltak, azonban nem sokkal ezután Zabargán vezetésével elhagyni kényszerültek Perzsia területét. Ugyanis ez időben az előbb említett Nusirván szaszanida perzsa uralkodó – vagyis a magyar krónikák Keárja – a zoroaszteri papság nyomásának engedve kivégeztette a keresztény nesztoriánus egyház akkori fejét. Annak az egyháznak a fejét, amelyhez már három heftalita-hun püspökség is tartozott… Ez nem csak nagy csapást jelentett az ott élő keresztények számára, hanem ezzel az életük is veszélybe került.
Mindezek a tények azért fontosak, mert áttételesen bizonyítják az akkori magyarság kereszténységét. Hiszen ők mint üldözött keresztények emiatt kényszerültek egykori területeiket elhagyni… Miközben azonban innen elköltöztek, értelemszerűen magukkal is kellett hogy vigyék a személyes tárgyaikon kívül egyházuk értékeit, templomuk felszerelését is.

De, ha most innen visszaugrunk megint 200 évet a Pártus Birodalom bukása idejére, láthatjuk, hogy a kereszténység már akkor ott is gyökeret vert.
A történetíró Chorenei ugyanis leírja azt is, hogy Szent Gergely hatására – aki 329-ben született és az Arsacidák bahli Suren ágából származott,
"Kamszár, a családjával és számos kíséretével együtt keresztény hitre tért és megkeresztelkedett."
Így tehát ekkor már az Arszákok mindhárom ága,
a Chareni-Kamszár,
a Sureni-Szent Gergely és az örmények pártus Arsacida uralkodója
Tiridat is fölvette a keresztséget.Itt érdemes megemlíteni, hogy sokan a magyar Szent Koronát az örmények térítőjének, az Arszakida származású Szent Gergely tervezetének tartják.
Eszerint, ezen Arszakida származású térítő, ezt a rokon III. Tiridatesnak szánta, aki a kereszténységet Örményországban államvallássá nyilvánította.
Így tehát, a magyarok Szent Koronája, eredetileg a pártus-szaka származású Arszákoknak szánt korona volt.
Mivel azonban, ott nem került egy Arszák-örmény uralkodó fejére, így a koronát a hunok örökölték, majd a hun birodalom fénykora után ide ismét visszajutott.
Később pedig, 451-ben – a szaszanida-örmény háború után – az avarokhoz került.
Innen pedig már ismerjük a Szent Koronánk útját a Kárpát-medencébe, ahonnan aztán az avaroktól ez a szakrális tárgyunk előbb – rablás útján – Nagy Károlyhoz, majd onnan (Ottó révén) a pápához, és végül pedig Géza és István politikájának köszönhetően ismét – és mind a mai napig – a Kárpát-medencébe került.Mint az előzőkből kitűnhetett, a hun, a pártus, a kus és a méd népnevek egyetlen népnek a különböző történelmi időkben való megnevezései, az indogermán történészek interpretálásában.

Az újabb kutatások (Altheim és munkatársai) alapján ma már azonban azt is tudjuk, hogy a pártus írás, amit mindeddig az idoeurópai kutatóknak nem sikerült megfejteni, valójában
"a sumér-akkád tőszavakra épült és az arámi-ABC betűivel írt megfelelő végződésekkel látták el őket".
Így egyértelmű párhuzamot kell feltételeznünk a pártus írásrendszer és a magyar-rovás ABC rendszere között…… Azonban meglepő módon, a Pártus uralkodóknak egy másik írásrendszernek, mégpedig a szanszkrit írásnak a kialakulásában és elterjedésében is nagy szerepük volt…, amelyet aztán a gemanisztika önkényesen kisajátított magának, mind a mai napig.
Tudniillik, az Arszákok uralkodása alatt, Kr. u. 150 körül jelent meg a világi szövegekben a szanszkrit nyelv, mégpedig egyenesen az akkori pártus-szaka uralkodó kezdeményezésére.

Egyébként ezekről a szaka-ind területeken rögzített írásokról mára már az is kiderült, éspedig többek között éppen az előbb említett német történész, Franz Altheim munkássága nyomán, hogy a szanszkrit nyelv nem egy élő, hanem egy művileg kialakított nyelv volt (!)

Így az előző évszázad indogermán nyelv-, és művelődéstörténeti elméletei, amelyek éppen e szanszkrit nyelvre épültek, és amelyek révén a germánság magát árjának, és így Európa vezető "árjakultúrájának" posztulálta, ezen újabb kutatások fényében már nem állják meg a helyüket.
Ezt ugyan a tudomány mára már belátta, de ez még – jól magyarázható kultúrpolitikai okokból –, se a köztudatba, sem pedig az európai iskolai tankönyvekbe nem ment át…Az is köztudott, hogy a pártus királyok, uralkodásuk alatt a birodalmuk mind az öt évszázadában, a tehetséges vazallus királyaik révén, egyedülálló békét tudtak létrehozni ezen a területen.
Ez az öt királyság: Pártia, Media, Örményország, Szkítia (a Kaukázustól északra) és Baktria (az Indus vidékével) volt. A királyi trónusokon mindenhol az Arsakida-ház tagjai ültek, ugyanúgy, mint a kisebb királyságok élén. Ilyen kiskirályságok voltak pl. Osrhoene, Adiabene, Characane (Charasim).

Ezek a népek a szaka-szkíta (SACA) népcsoporthoz tartoztak, amit nem csak a királyi család AR-SAC neve mutat, hanem az itt található feltűnően sok magyar hangzású helységnév is. Ilyenek például az Adiabene királysághoz tartozó területeken: Arpadu, Emese, Hunor, Karsa(Kars), a Van-tó, Arpachia, Nimrud stb.
De maguk a pártus királynevek is beszédesek, mert például a Bolog (Balog) nevűekből egyenesen hat király követte egymást a trónon, az utolsó VI. Balog(es) 217-től 226-ig uralkodott, mint társuralkodó IV. Artabán mellett.
Ar-tabán nevéből pedig a TABÁN szó maradt meg mindmáig, mint Budapest egyik városnegyedének a neve. Vagy gondoljunk pl. ARAD vagy görögösen II. Orad-(esz) király nevére, aki Kr. e. 57–38-ig uralkodott, és neve fennmaradt a mai Arad nevében.

Azt, hogy itt a perzsáktól egy élesen különböző, más fajú nép lakott, bizonyítják azok a külföldi kutatási eredmények is, amelyek megállapítják,
"hogy a pártusok szokásaikban, jellemvonásaikban, teljes ellentétei voltak a perzsáknak…"

Birodalmuk egész területén vallásszabadság volt és így itt a Kr. u. 2. évszázadban, már a korai kereszténység archeológiai nyomait is tömegesen megtalálhatjuk.
Érdemes ezzel kapcsolatban rögtön, a magyar kereszténység korai kialakulásának a tényébe is belegondolni… És itt nemcsak a fenékpusztai magyar templom meglétére gondolok, amely, mint köztudott jóval a IX. század előtti századokban épült a Kárpát-medencében, hanem a szintén itt, a Kárpát-medencében megtalált Árpád-kori mellkeresztekre is.Kép

Tiszaeszlári mellkeresztek az ottani "honfoglaláskori" ásatásokról

Ezek tömeges előfordulása bizonyítja, hogy ebben a korban, tehát jóval az ún. Szent István-i térítések előtt, a Kárpát-medencében nem csak a vezetőréteg, hanem már a köznép bizonyos hányada is keresztény, pontosabban szkíta-keresztény volt.

Tarsolylemez kereszttel, a tiszabezdédi ásatásokból

A Magyar Szent Korona apostolképein is kizárólag a Szkítiában és Elő-Ázsiában térítő apostolokat láthatjuk és ugyanakkor az ún. héber Ószövetségből egyetlen jelenet sem került ábrázolásra.

Ide tartozik Gellért püspök azon megfigyelése és első írásos lejegyzése is, hogy nálunk a Szűzanya tisztelete már akkor, vagyis az ismert XI. századi, ún. "keresztény térítések" előtt is, már teljesen kifejlett és a köznép között elterjedt volt.
Mindenesetre ez a Mária-tisztelet az akkori európai országoktól eltért és mélyebb tartalmú volt, amiért Gellért püspök meg is jegyezte, hogy

"A magyarok máshogy imádják a Szűzanyát".

Tehát a IX. században (és előtte is) a Kárpát-medencébe ide ismét bejövő magyari népek nem kis része keresztény volt. Ezt a vallást történelmük előző időszakában, minden valószínűség szerint még a Kaukázustól délre lévő otthonukban vették fel. Azonban e Jézus-hitű magyarok, értelemszerűen nem a római keresztény közösséghez, vagyis nem a római Anyaszentegyházhoz, hanem szinte biztosra vehetően, a kappadókiai vagy a babiloni keresztény közösséghez tartoztak, amelyeket később – mint tudjuk – sajnos az iszlám agresszív térhódítása egyre-másra felszámolt.

Éppen ezért, ezek az itt, a Kaukázustól délre élő, magyar rokonságú népek – mivel akkor már a Kr. e. 247-ben I. Arszakkal kötött vérszerződésük többet nem kötötte őket a pártusok szétesett birodalmához –, végül is Kr. után 244-ben elhagyják, az időközben Szaszanida fennhatóság alá került, Pártia területét. Megindulnak észak felé, magukkal hozva a vallásukat, a kultúrájukat, valamint a mai magyar szókincs tetemes részét.

Ezek a szkíta hun fajtájú népek ezután két részre válnak.
Egyik részük, lesz a "szabír magyarok" népe, akikről már szóltunk.

Ők később, a mohamedán nyomás elöl, az "Árpád-i "Turul nemzetség vezetése alatt húzódtak észak felé, a Kaukázuson túlra. E népcsoportot a VIII. század végén, már a Kazárokkal egy népszövetségben találjuk (Ez utóbbival kapcsolatban azonban emlékezzünk itt ismét arra, ami az utóbbi időben kiderült, hogy a "kazár" név, az a "szabir" népnév egy másik elnevezése…)

Másik csoportjuk, szintén átkelve a Kaukázuson, rögtön nyugat felé veszi az útját, és az Arszakidák 326-os végleges pártiai bukása után, e nép ezután – más ottani néppekkel kiegészülve – már, egy önálló népként jelenik meg a szomszédos népek leírásában.

És erre most itt érdemes külön felfigyelni.
Mert ezek délről, a Kaukázus északi területeire és az ott levő síkságra érkezve, ott találkoztak a keletről, a Volga torkolatától, ide erre a területre vonuló törzsekkel. Ezekkel ezután egyesülve, vagy ezeket legyőzve, de lényegében végül ezekkel így kiegészülve, valamint az ázsiai hunok néprészével összeolvadva és ilyen formán megerősödve, vonultak be a Kárpát-medencébe, megtartva az uralkodó törzsük HUN nevét.

Vagyis, éppen csak 50 évnek kell eltelnie ahhoz, hogy ezek a hunok már 378-ban a Kárpát-medencében legyenek, ahová hamarosan az új központjukat is áthelyezték.
Amikor ezeknek a hunoknak később a Kárpát-medencei birodalma megszünt, annak a lovas részei kelet felé elhagyták a Kárpát-medencét, és csak a már időközben az itteni őslakosság közé letelepüld födműves rétegük, valamint a székelyeknek nevezett néprészük maradt ott vissza.
Ezek a "lovasok" (vagyis a hunok harcos néprésze) lesz majd később az, amely az Etel-közben, a 9. század végén, a nagyobb számú és lényegesen erősebb vezértörzzsel vérszerződést kötöttek.
Majd így ezekkel a hunokkal is kiegészülve, de már egy új vezérttörzs nevét a MAGYART felvéve, költöztek ismét vissza a Kárpát-medencébe, amelyet jogos örökségüknek tekintettek.

Ezekről a hunokról és azok nevével kapcsolatban, az előbb is említett Lukácsy Kristóf, már a XIX. században leírta – örmény kútfőkre hivatkozva –, hogy ezek nem Kína mellől, mint azt még ma is tanuljuk az iskoláinkban, hanem a Kaukázus területéről indultak észak felé. Ugyanis, mint megállapította, az örmény évkönyvek már a Kr. u. 2. században, felváltva HUN vagy MASSAGÉTA néven említik ott őket. 

Lukácsi hivatkozik továbbá a 4. században élt Hieronimusz-ra is, aki a hunokat szintén a Kaukázusból, a massagéták földjéről származtatja.

Ezek a hunok aztán, első királyuk ULDIN uralkodása alatt érkeznek a Kárpát-medencébe, aki 378-tól uralkodott. Őt követte KHARATON, aki 410-422-ig ült a trónon. Ezután 430-ig OKTÁR és RUGA(Rua) kettőskirálysága következett, majd Oktár halála után Ruga vált egyeduralkodóvá 434-ig.
Utána a két testvér, BUDA (Bleda) és ATILLA (Attila) vette át a hatalmat, akik MANDZSUK (Bendegúz) fiai voltak. Végül pedig, Buda 445-ben bekövetkező halála után, Atilla következett a trónon és egyedül uralkodott tovább.
Ez az Atilla nagykirály pedig, elődei jogán, más címei mellett (mintegy az előző fejtegetéseket bizonyítva), még mindig viselte a "médek királya" címet, és ő is, ugyanúgy, mint pártus elődei, "régi jó szokás szerint" a rómaiak esküdt ellensége volt.

És most térjünk ki röviden a vallásra.
Ehhez emlékezzünk vissza arra, amit az előzőekben már olvashattunk, hogy a szaka, fehér hunok (vagyis eftalita-hunok) törzse Észak-Indiában élt és az időben visszatekintve, ugyanitt munkálkodott, a Buddha néven ismert hun herceg is, TATA vagy Gatha.

Nem szükségtelen ezzel kapcsolatban megjegyezni, hogy a 11. századi magyaroknál a Kárpát-medencében az ún. pogány lázadások idején, a felkelők a fejüket leborotválták és a megmaradt hajrészüket, tüntetőleg varkocs formában viselték. Ez pedig, a ma is ismert hajviselete a buddhista szerzeteseknek.
Tehát a magyar ún. "pogány kori" vallások között, nemcsak Zarathusztra, Mithrász és a szkíta rítusú Jézus-hit, hanem a buddhista-vallás is szerepet kellett, hogy játsszon...
Ez is jól mutatja, hogy a magyarok "pogánysága", a közhiedelemmel ellentétben, egyáltalán nem jelentett egy primitív szibériai sámánhitet és totemizmust, hanem a magyarok ténylegesen több, különböző nagy világvallás követői voltak, amelyet megengedett a magyarok régen ismert vallási toleranciája.

Én azt hiszem itt kell keresni az okot is arra, hogy miért tartották a magyarokat pogány és nomád sátorlakó népnek.
Mert ugyanis, nyilván voltak a magyar vezértörzsek mellett olyan kisebb népcsoportok is, amelyek nem a fenti nagy világvallások hívei, hanem a primitívebb, sámánhit követői voltak. Ez a hit szempontjából nem jelent feltétlenül kevesebbet, de ugyanakkor visszatükrözi egy nép szellemi és kulturális fejlettségét. Vagyis annak spirituális és szakrális színvonalát...
És a sámánhit hazánkban megtalált egyes ásatási leletei alapján, a 19.század közepétől, éppen ennek a nyomába eredtek a finnugor származáselmélet hívei, és ennek találkoztak a nyomaival a Ural-tájéki kisebb primitiv népek, a manysik és hantik, valamit votjákok között. Ezután megkezdőtt egy szabályos kutatói láz e sámánhit irányába, és ez így, mélyen bele is fészkelődött a magyarság tudatába.
Ennek a kutatási irányzata további támogatást kapott a "felsőbbségek" részéről, mivel ez egy kezdetleges társadalmi szinten élő ősmagyarságot jelentett a minket elnyomó hatalmak szemében, és indirekt módon ezzel azt is meg tudták magyarázni, miért szükséges a magyar etnikum vezetése a "civilizált" nyugatiak részéről.
Ugyanakkor velünk pedig azt engedték elhitetni, hogy egykoron mekkora hősök is voltak a magyarok ősei, ha ebben a primitív társadalmi fejlettségi állapotukban, "sámándobokkal a kezükben", úgy tudtak végig "száguldani" Európán, hogy közben az akkori kor legfejlettebb katonai hatalmai felett, sorra győzedelmeskedtek..
Erre kialakult a tudatunkban az a romantikus szemlélet, amely sokakat még ma is kisért.
Ugyanakkor ezzel, sikerült elterelni a figyelmet a Zarathusztra (mazdaizmus) vállásáról, vagy a Buddhizmusról, illetve a Jézus-i manicheista kereszténységről is.
És amikor VÉGRE ezekről is szó esett 100 év elteltével, akkor azt a vádat kaptuk, hogy a magyarok most már a primitív, sámánkodó őseiket is fel akarják "fényezni" és magasabb szintre emelni.
És megszületett a "magyarkodás" kifejezés.

Pedig, ha ezekkel az utóbb említett vallásokkal is elég intenzítással foglakozhattunk volna, akkor rájöhettünk volna arra is, hogy itt a harci sikereink mögött – a hősiességen és a magyar virtuson kívül – más is szerepet játszott.
Mégpedig egy örökölt, hosszú évszázados, vagy évezredes katonai tudás és felszereltség, amely még a pártusok idejéből, vagy még az azt is megelőző korokból maradt rá őseinkre..
Amikor, ez a katonai tudás és katonai örökség tehát ötvöződött őseink közismert harci bátorságával, akkor – valójában ez volt az oka, hogy – közel másfél száz éven keresztül valóban nem tudott ez ellen semmit sem tenni, a nyugat katonasága.
Mert valójában, felszereltségében közel azonos csapatok álltak egymással szemben.
A vasveretes és nehéz páncélzat helyett, könnyebb, de ugyanolyan védelmet nyújtó, híres és vastag, pártus bőrpáncélzatot viseltek, amelyen nem ütött át a nyil és a lándzsa…. A lovaiknak tehát nem kellett nagy teherbírásuáknak és ezáltal nehézkesjárásúaknak lenniük, mert ezt a magyar lovast a sokkal könnyebb bőrpáncélzatában már elbírta egy fürgébb és sokkal gyorsabb vágtára képes, valamint sokkal változatosabb irányváltoztatásokra betanított, ún "magyar lófajta" is.

Pártus behézlovasság, a Cataphracta (Cataphraktus), vastag bőrpáncélzatban (Kr. u. 2. sz.)

A nyilazási technikájuk is azonos volt a pártusokéval, és a nehéz, lovagi kardjuk helyett a magyar szabját használták, amellyel nem csak sújtani, henem ügyes cselező vívó mozgásokkal vágni is lehett.

 Ugyanakkor volt a pártusoknak, még a szkíta őseiktől örökölt könnyűlovassága is,  ami pedig kétféle.lehetett.

Itt lehet látni a két különböző felszereltségű pártus könnyűlovast, amely így egyben kétféle harcmodort is jelentett,
és így ezek különböző helyzetekben is lettek bevetve.

És itt, ebben van a magyar harcmodor és annak sikereinek a titka is!

Ennek forrása pedig az a Kaukázustól délre eredő masszagéta-kussita és pártius hagyomány volt, amely utóbbi kétszer is meg tudta verni Róma (vagyis az akkori világ legnagyobb) hadseregét, és amelynek vezére Crassus pedig, végül a harcmezőn halt meg.
Ezt az ókori hadászatit tudást egészítették ki a most említett, vezérlő csapatainkhoz csatlakozott – a Kaukázustól északra élő – népek harcosai, akik pedig a pusztai lovas-nomád hagyományokat használva, még ezeket ezt a perzsa-pártusi felszereléseket sem viselték…

Tehát itt egy nagymúltú és az antik ókori civilizációból eredő vezértörzs irányított, amelynek tagjaiból később kialakult a magyar arisztokrácia, amely a maga jellegzetes és díszesen pompás, keleties viseletét egészen a XX, század közepéig hordta… Ezzel is tudatosan bizonyítva nemzete eredetét.
Így lehet megérteni azt a látszólagos ellentmondást, hogy ennek a barbárnak nevezett Kárpát-medencei magyar "hódítóknak" a vezető uraihoz, már a a X.században (tehát megjelenésük után alig 100 évvel) olyan nagy igyekezettel adták hozzá a nyugat-európai "civilizált" királyok és hercegek a lányaikat, és ugyanígy, a magyar hercegnőkért pedig hasonlóan versengtek. Majd pedig a XI. században már a katolikus egyház is (szinte egymás után) avatta boldoggá és szentté, az egykor még vallásában "barbárnak" kikiáltott nép uralkodóit ...

Tehát itt egy különös és látszólag megmagyarázhatatlannak tűnő ellentmondással találkozunk, amelynek ilyetténi feltárása (mint például a fentebb itt leírtak) sem a szomszédos népeknek, de még az európai nagyhatalmaknak sem érdeke.
Így midezekről a történelem tanítás is hallgat.

Ezeknek a hont visszafogaló őseink vezéreinek sírjait találták meg tehát Karoson, és erről szólt most ez az írás is, igyekezve ezzel nekik emléket állítani.

(TTG)

2020.09.19 és 2025.05.06A karosi képek a húgom, Matiné Túri Éva felvételei