T.Túri Gábor: Szír Szent Efrém kora és környezete, avagy őskeresztény teológiai kalandozások magyar nézőpontból

A őskeresztény vallások és a magyarok kapcsolatáról, már az előző dolgozataimban is írtam, amelyekben ezzel kapcsolatban, már szóltam a markonitákról és a manicheistákról is, de nem szóltam a bardaisanitákról, akiknek a szerepe nem kevésbé volt fontos.
Azért kell  őket is megismerni, mert ezek idején élt a címadó szent, Szír Efrém is, akinek az életét most kívánom bemutatni.

A jobb érthetőség kedvéért, most megismételem a markionitákról írtakat, de itt most csak annyit röviden, hogy a névadó Markion (85 –160) gazdag kereskedőből lett hitszónok és teológus volt, aki azt hirdette, hogy az Ószövetség Istene az valójában Demiurgosz, vagyis nem az igazi Isten. A valódi és nagyobb hatalmú Istent, csak Jézus Krisztussal ismertük meg.
Vagyis ezzel kapcsolatban azt állította, hogy Jézus egy egész más Istent hírdetett, mint a héber Biblia Istene.
Erről az ószövetségi Istenről pedig úgy beszélt, mint aki bár igazságos és időnként jutalmaz is, de leggyakrabban keményen büntet, és jóságát pedig legtöbbször csak a saját népével szemben mutatja ki.

Ezzel ellentétben, Jézus Krisztus Istene az abszolút jóság és a szeretet, aki feltétel nélkül szeret és jósága nincs feltételekhez és egy néphez kötve; a bűnösöket is éppúgy elárasztja szeretetével, mint a jókat.
Ennek megfelelően azt hírdette, hogy Jézus nem lehet a zsidók által várt Messiás (hiszen annak, a zsidó nép érdekét képviselő, politikai vezetőnek és hódítónak kellene lennie), ezért – szólt tovább a tanítása –, tehát Jézus a bibliai Teremtőnél (Jehowánál) nagyobb istennek, az Atyának a küldöttje, akinek a jósága teljes és indulatoktól, valamint haragtól mentes.

Mindezek miatt – mint az várható is volt (!) – a római egyház 144 körül kiközösítette.

Ettől függetlenül, Markión hozta létre a legrégebbi újszövetségi kánont, vagyis kiadott egy saját Bibliát, amelynek célja az volt, hogy felváltsa a zsidók szentírásait.

Markion bár hivatalosan eretneknek számít, de az újabb kutatások inkább keresztény kultuszalapítóként tekintenek rá, mivel a gnosztikus, platonista eredetű, és a későbbi manicheusok tanaihoz hasonló tanításaival, egy több évszázadig élő egyházat alapított meg, számos hívővel, még egészen az akkori Római Birodalom területére is kiterjedve.

A manicheizmusról pedig most itt annyit érdemes feleleveníteni, hogy nevét alapítójáról, a perzsa (pontosabban pártiai) Maniról (216–277) kapta, és amely iráni, buddhista és keresztény elemekből vegyített, szinkretista vallás. Tanításának az egyik fontos alapja az ősi zoroaszterizmus – ma iráninak nevezett – vallása, a mágus-vallás, amelynek meghatározója a dualizmus, vagyis az örök és abszolút jóval szemben, az örök és abszolút rossznak a jelenléte, melynek szimbóluma a világosság és a sötétség.
Tanításában szintén megtaláljuk a gnoszticizmus elemeit, mivel azt tanította, hogy ez a sötétség a világosságból részecskéket ragad magához, ebből keletkezik a világ, amely így a sötétség és a világosság keveréke.
Ehhez a világhoz tartozik az ember is, akinek lelke (a világosság) a testéhez (a sötétséghez) van kötve.

Hogy az embert ebből a meteriális sötetségből, vagyis ebből a rabságából megváltsa, ezért Isten időről időre követeket küldött az emberekhez, mint például Buddhát, Zoroasztert és Jézust, akinek pedig az igazi apostola, Mani.

Követőit, Mani halála után, tűzzel-vassal kiirtották Perzsiában.
Azonban püspökei, papjai és diakónusai –, vagyis a kiváló felépített egyházszervezete – segítségével, tanai a Perzsián kívüli országokban, szkítiában, sőt nyugat felé még Rómában is, valamint É-Afrikában, de még Kínában is elterjedtek (amely utóbbiban a hatása még a 14. században is kimutatható volt). Ez a manicheizmus olyan stabil talajon állt, hogy a Római Egyház egyedül nem is tudta leküzdeni, így eltűnése csak a császári rendeleteknek volt köszönhető, miszerint követőit Diocletianustól (297-től) egészen Justinianusig (uralk. 527-565) halállal büntették.

Mindezek ellenére a minicheista tanok nyomait még később is megtalálhattuk , a katharok és bogumilok (11-14. századi) kelet- és közép-európai, ún. eretnekségében is, sőt nagy valószínűséggel még a magyarok 9. századi – a Kárpát-medencébe visszaköltöző néprészének – vallásában is.
Ez utóbbira az a számtalan ún. "honfoglaláskori" mellkereszt utal, amelyeket Magyarországon, a 8-10.századi sírokban találtak.
Ezekkel kapcsolatban pedig "művészettörténeti tény, hogy a pártus-fehér hunok, majd a méd-szabírok és magyarok akkoriban újszerű művészeti stílusa, a később keletkezett bizánci díszítőművészet előfutára volt."(1)

Sokan e széles kiterjedtsége miatt a manicheizmust világvallásnak is nevezik, mégpedig az egyetlen olyannak, amely – mint vallás – a mai napra teljesen eltűnt.


Tehát ebben a történelmi időszakban és ebben a környezetben élt Szír Efrém (Ephrem) is, aki 306-ban Niszibiszben, a mai Nusaybin született, amely egy ázsiai-török város a szíriai határon, de egykor Mezopotámiai kereszténység érseksége volt, és 373. június 9-én Edessában, (ma Sanlıurfa) halt meg.
Szt. Efrem egy személyben volt késő antik szent, diakónus, író és egyházi tanító is.
A szíriai-mezopotámiai kereszténység ebben az időben multikulturális környezetének köszönhetően teológiailag is sokszínű volt. A niszibiszi keresztény egyház (pontosabban a "palutiánusok" egyháza), azonban – abban az időben és környezetben – még itt, inkább eretnek szektának számított, mivel Niszibiszben és Edessában a markioniták és manicheusok alkották a keresztények többségét, valamint a most leírásra kerülő bardaisaniták:

Ez utóbbiak pedig Bardesanes-nek, illetve Bardaisánnak (154-222.) követői voltak – akinek a neve a Bar-Daisan = a Folyóisten fia, névből származik –, és aki szír-arameus filozófus és gnosztikus volt.
Vele kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy "pogány" szülők gyermekeként nemesi családban született, és Edessa udvarában nevelkedett.
Állítólag mielőtt keresztény lett, a nagy anyaistenség, Dea Syria papja volt Hierapolis Bambyke-ben (Mabog, Szíria).
A keresztény krónikás és író, Sextus Iulius Africanus – mivel 195 körül, hosszabb ideig Edessa udvarában élt – Bardesanes-t "parthus"-nak nevezte, és kiváló íjászként írta le, amely információk személyes ismeretségre utalnak. Ugyanis Bardesanes ekkor szintén VIII. (Nagy) Abgar (177–212) udvarában élt, mivel gyermekkori barátja volt Edessában, és ő volt az is, aki a királyt a kereszténységre térítette.
Ezzel tehát VIII. Abgar a világtörténelem első keresztény királya lenne.
Ellenben száz évvel később, hitbéli ellenlábasa – a mai nyugati Egyház által is elismert – Cezáreai Eusebius egyházatya az Egyháztörténetében (a Historia Eclesiasticá-ban) nem számolt be Abgar megtéréséről.(?)
Ugyanakkor viszont Bardesanes, a törvényekről szóló könyvében (Liber legum regionum-ban) azt írja, hogy VIII. Abgar, a megtérése után megtiltotta, hogy az észek szíriai szemita istennő, Atargatis tiszteletére továbbra is kasztrálásokat végezzenek.
Ugyanakkor az előbb említett keresztény krónikás, Sextus Iulius Africanus is, aki 200 körül is tiszteletét tette VIII. Abgar előtt, a királyt ekkor már szintén "szent embernek" minősítette, és ugyanakkor, azt is megemlítette, hogy sok keresztény élt Edesszában.(Tehát ez is a keresztségét bizonyítaná!)

Mivel Bardesanest később szintén eretnekké nyílvánították, igy műveinek nagy része és az egyházi énekei is elpusztultak, és így műveinek tartalmát, csak vitapartnerei irásaiból, kissé torzítva ismerhettük meg.
Ezért van nagy jelentősége az egyetlen teljességében megmaradt művének, a már említett Liber legum regionumnak. Mert, ez a műve így – mivel görögre és latinra is lefordították –, már közvetlen (és torzításmentes) betekintést nyújt gondolkodásába. (2)

Bardesanes valójában közelebb állt az egyházi tanításokhoz, mint más gnosztikusok az ő korában, de a gondolkodásmódját azonban erősen befolyásolta a káld mitológia és a káld asztrológia.
Ezek mellett, a szíriai egyházi énekek atyjának is tartják.

Az eddig leítakkal kapcsolatban, feltétlenül érdemes itt megemlíteni, ennek a VIII. Abgár király dédapjának, a pártus
V. Abgárnak a történetét (aki Kr. e. 4 – Kr. u. 7, és Kr. u. 13–50 között uralkodott), amit éppen attól az Euszebiosztól, (Cesaria későbbi püspökétől) ismerünk, akiről pedig az előzőek alapján tudjuk –, hogy a pártus Bardesanes theológiai ellenfele volt és róla nem nyilatkozott pozitívan.
Azonban, ezzel az V. Abgárral kapcsolatban leírta, hogy az edesszai királyi levéltárban talált egy levelet és egy arra adott választ, valamint egy szír iratot "Addai tanítása" címen.
Ezeket aztán lefordította, és (a már előbb is említett) "Historica Ecclesiastica" című egyháztörténeti művében szó szerint idézte is.

Eszerint ez az Arszák házból származó V. Abgár király, aki a Pártus Birodalom Osroéna (Osrhoene) államának volt a királya, leprában szenvedett. Mikor Jézus tanításáról és csodás gyógyításairól hallott, levelet írt neki, és meghívta az udvarába. Ebben az iratban megtaláljuk Jézus válaszát is, amelyben közli, hogy sajnos ő már személyesen "bizonyos okok miatt" nem fog tudni a királyhoz elmenni, de megígérte, hogy el fogjaküldeni neki a képmását, amely majd meggyógyítja a királyt.
Ezért megy tehát Edesszába – Jézus halála után – Szűz Mária, Mária-Magdolna, valamint Tádé és a kánaáni Simon. És azért vitték magukkal a Szent Leplet, vagyis Jézus szemfedőjét, mert ott, abban a városban volt Abgár király székhelye.
Ott pedig – ahogy ezt Jézus megígérte – átadták a királynak a halotti leplet, Jézus képmásával! Ami, ezen iratok szerint, ki is gyógyította a királyt a leprájából.

Amikor, az előzőkben említett, VIII. Nagy-Abgárnak a fiát, IX. Abgárt 213-ban – vagyis a trónra lépését követő évben –, a fiával együtt vendégségbe hívták Rómába, majd ott a császár, Caracalla parancsára meggyilkolták őket, a rómaiak ezután, 216-ra elfoglalták Edessza városát. ÍgyBardesanes is menekülnie kellett onnan, és végül Örményországba távozott, ahol hat évre rá, 222-ben meghalt.

Most visszatérve ismét Szt. Efrémre; ismert róla, hogy nagy hatást gyakorolt rá az a férfigyülekezet, amely, a "Perzsia bölcsének" nevezett, Afrahátnak (260-345) a tanítását követte, aki ma, az első szír egyházatyaként van elismerve.
E gyülekezet tagjai aszkézist hirdettek, aktív társadalmi és egyházi tevékenységet folytattak. Nős férfiak is tagjai lehettek, de előbb el kellett válniuk feleségüktől.

A jámbor és intelligens Efrémet tanítani hívták a Niszibiszi iskolába, melynek később vezetője lett.

                                   3.a-b. képek. A kelet-szír Mar Jáqob templom külső és belső képe Niszibiszben (Nisisbis), amely a keresztény egyház kelet-szíriai metropolita                                                                                                                                                       érsekségének  a székhelye volt.

A hagyomány szerint Nagy Szent Vazul szentelte itt diakónussá és bízta meg a tanítással.
363-ban Flavius Claudius Iovianus római császárnak át kellett adnia a Niszibisz városát, a szaszanida perzsáknak, amely város a Perzsa és a Római Birodalom határán terült el. Így Efrém számos kereszténnyel együtt Edesszába költözött. A város akkoriban már nagy keresztény gyülekezettel rendelkezett.
Ekkor alapította Efrém ott az Edesszai iskolát (Perzsa iskola), amely szintén a kor egyik híres iskolájává vált...

Itt azonban, az itt említett, Nagy Szent Vazul (Baszileiosz) miatt meg kell állnunk, és ismét egy kitérőt tennünk.

Ugyanis vele (és tanításával) kapcsolatban, mint majd látni fogjuk,  650 év múlva a tanítása által,  bizonyos befolyást fedezhetünk fel, a későbbi magyar történelemben...
Ezt a Nagy Szent Vazult (vagy görögösen Baszileiosz-t) – akit itt most mi, Szir Efrémmel kapcsoltaban említettünk meg – a keleti egyház, az egyik legnevesebb szentjeként tisztelik, és akit a keresztényi aszketizmus és szerzetesség kialakítójának tartanak. 329 és 379 között élt, és az általa alapított kolostorok szellemében az volt az új, hogy ezekben nemcsak az imádkozást és az aszkézist tartották fontosnak, hanem a tanulást és a fizikai munkát is.

Baszileiosz is – ugyanúgy, mint több keleti sorstársa – kezdetben az arianizmus és a manicheizmus híve volt.

Élete során kitartóan harcolt az egyházi és a világi gazdagság ellen.

Erre jó példa "A gazdagoknak" című prédikációja:

"Ti azt mondjátok, hogy nem tudtok adni. Azt mondjátok annak, aki tőletek kér, hogy nektek nincs miből adnotok. A nyelvetek esküszik erre, de a kezetek elárul benneteket, annak ellenére, hogy az nem tud beszélni. Mert megmutatja a csillogás az ujjaitokon, hogy hazudtok. Mennyi embert tudna csak akár egy gyűrű is a kezetekről az adósságaitól megmenteni? Hány széteső házat és otthont tudna ez rendbe tenni? Csak egyetlen ruhával teli szekrényetek képes lenne az emberek sokaságán segíteni, akik most a hidegtől fáznak és remegnek!"  (Forrás: Predigt 7, An die Reichen.)

Kiemelkedő keresztényi nevelését bizonyítja, hogy nagyanyja, id. Makrina, édesapja id. Baszileiosz és édesanyja Emelia – valamint a testvérek közül is négyen – szentté lettek avatva.
Nagy Vazul magas szintű tanulmányait Caesareában, Konstantinápolyban és Athénban végezte; a feljegyzések szerint retorikát, filozófiát, nyelvészetet, csillagászatot, orvostudományt és geometriát tanult.

És most ezek után – ahogy ezt már jeleztem – térjünk rá ennek a Nagy Szent Vazul egyházatyának, a magyar történelemre gyakorolt hatására… Ez a hatás -- sokak szerint-- egy véletlen névegyezés miatt jött létre, mégpedig a magyarok Árpád-házi Vazul hercegével (976-1031) kapcsolatban.

Nézzük meg, hogy ez ténylegesen véletlen volt-e?

Erről a magyar Vazulról tudjuk, hogy őt – az előbb említett Szent Vazul születése után majdnem 650 évvel – Szent István udvarának tagjai megvakíttatták, a király tudta és akarata nélkül.

E tettnek minden bizonnyal nemcsak kül- és belpolitikai okai voltak, hanem – véleményem szerint – egyházpolitikai indítékai is. És ez utóbbi semmiképpen sem hanyagolható el.

A nyugati egyháznak ugyanis elemi érdeke volt, hogy ez az alig három évtizede, itt a Kárpát-medencében éppen csak gyökeret vert, római rítusú kereszténységük, ne szűnjön meg Magyarországon. Vagyis, hogy így a királyi hatalom ne csússzon át az általuk megbízhatatlannak tartott – és ezért gyorsan "pogánynak" kikiáltott – Vazul herceg kezébe, aki pedig István fiának, Imrének a halála után, jogos igényt tarthatott volna a magyar trónra.

Ezért, hogy a herceg kiiktatását, (vagyis megvakíttatását) igazoltnak mutassák, bizonyítaniuk kellett ezt a rásütött pogányságát.

Így a későbbi történetírók már erősen hangsúlyozták, hogy Vazul a feleségével "nem keresztényi házasságban élt". Ezt a tényt pedig nem mással, mint "pogányságával" magyarázták…
Pedig a valóságban – mint azt rögtön látni fogjuk – ez sokkal inkább azt jelentette, hogy Vazul nem a római, hanem a keleti (ariánus, vagy nesztoriánus) rítus szerint kötött házasságot. Ezt a házasságot azonban a római egyház, érthetően – annak eretnek volta miatt – érvénytelennek tartotta…

Ezzel kapcsolatban ne felejtsük el, hogy ezidőben ilyen esetekben, sokkal célravezetőbb volt – mint most Vazullalal kapcsolatban is –, inkább pogányságról beszélni, mert ez jobban megfelelt az egyházpolitikai céloknak.

Ennek egész egyszerűen az volt az oka, hogy így a nyugati egyház – e hamis kép fenntartásával – sokkal keresztényibb képet tudott magáról felmutatni, amely úgymond, a jézusi tanok terjesztése érdekében, kitartó küzdelmet folytatott a pogányság ellen… Vagyis azért hangsúlyozta ezt az állítólagos magyarországi pogányságot egész Nyugat-Európában, mert ezáltal a későbbi tettei – még egy esetleges megvakíttatás is (!) – elfogadhatóbb keresztényi tettnek látszottak, a "szent cél" érdekében.

Másrészről pedig, hogyan is tudták volna a keresztény nyugat-európai országokkal megértetni, hogy Európa közepén, a Kárpát-medencében, egy – a Jézus tanait nagyon is jól ismerő – keresztény nép ellen küzd, és ki nem mondott egyházpolitikai okokból és célokból, erre a népre is igyekszik a maga hatalmát kiterjeszteni.

Ezért, és csakis e fenti okok miatt vált, és lett is, Vazul hercegből "pogány főúr", akinek politikai likvidálása – ezen pogány jelző miatt – már senkit sem zavart, az akkori kereszténnyé "vált" Európában…

Ennek bizonyításaként, nézzük meg a Magyar Elektronikus Könyvtárban, a Szentpéteri József (MTA tudományos főmunkatárs. Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet, Középkori témacsoport) szerkesztette: "Encyclopaedia Humana Hungarica 02" a "Die Vazul-Linie"(a Vazul-vérvonal) címszó alatt írottakat:

"Die Berichte der mittelalterlichen Quellen im Hinblick auf seine Person sind an zahlreichen Punkten widersprüchlich und lassen vereinzelt sogar absichtliche Verzerrung erkennen". (3.a)
Vagyis magyarul:

A személyére vonatkozó középkori források híradásai számtalan helyen ellentmondásosak, és ráadásul egyes esetekben szándékos torzításokat is fel lehet ismerni. (A vastag betűs kiemelés tőlem: TTG.)

Ugyancsak ezt látszik bizonyítani a német genealógia (nemesi családfakutatás) egyik jelentős kútfője, az "nhv-Ahnenforschung" is, amely Mihály-herceget, vagyis Vazul apját,  mint "Regent in Polen"-t (vagyis mint lengyel régenst); magát Vazult ugyanakkor (a 16 35020 szám alatt), 975-ös születési és 1038 halálozási dátummal, mint "Mitkönig von Polen" vagyis mint "Lengyelország társuralkodóját" említi. (3.b)

Mindezek a felsorolt adatok pedig nem jelenthetnek mást, mint hogy Vazul herceg nem pogány, barbár főúr, hanem keresztény főnemes volt.
Ugyanis – mint tudott – Lengyelország 966-tól, I. Mieszko uralkodása óta, már fölvette a kereszténységet, és éppen ez a Mieszko volt az is, aki a pápától keresztény koronát kért az uralkodásához (ld. a magyar Hartwig-legendát).

Így tehát Lengyelországban a magyar Vazul, "pogány főhercegként" semmiképpen sem tölthetett volna be egy ilyen magas – vagyis "társuralkodói" – tisztséget, hiszen ez ellenkezett volna Mieszko erős keresztény orientációjával.

Sokkal valószínűbb tehát, hogy Vazul az akkori kereszténység egy másik, a római egyház által
el nem ismert, vallási vonulatához tartozó főúr volt.

Gondoljunk csak az előbb megemlített Nagy Szent Vazultól származó idézetre, amely a gazdagokhoz szólt. Mennyire időszerű volt ez az intelem ebben az időben Magyarországon is!

A nyugati egyház egyre inkább átvette a vezetést a Kárpát-medencében, nemcsak egyházi, hanem világi síkon is. Az egyház tisztségviselői ekkorra már gazdag birtokokkal rendelkeztek, amelyek révén az új Szent István-i állam tetemes bevételt biztosított a számukra. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az egykori görögkeleti egyházak felsőbb papsága kevésbé lett volna fényűző, hiszen akkoriban, pont ezek ellen íródtak Nagy Szent Vazul dorgáló szavai is. Azonban a 11. század magyar politikai életében, ebben az időben, éppen a nyugati főpapság gazdagsága került előtérbe.

Ez bizonyára felkeltette egyes magyar főurak ellenállását, és ezek nyílván szívesen hivatkoztak a keleti ortodoxia Nagy Szent Vazul-féle (vagyis Baszileiosz-i) szellemére, mert e gazdagság azzal valóban nem volt összeegyeztethető.

Mindezek ismeretében, feltehetjük magunknak ismét a kérdést, hogy:
tényleg lehetséges-e, hogy Vazul szülei minden ok nélkül adták volna gyermeküknek, a keleti egyház három legnagyobb szentje közül kiválasztott, Szent Vazul nevet?

Ezután a meg nem válaszolható kérdés után, forduljunk ismét Szent Szir Efrém munkássága felé, amelyre igen nagy hatással volt a Római és a Perzsa Birodalom határán uralkodó politikai helyzet.
A pogány kultuszok, a különböző ókeresztény szekták és a Pál-i héber keresztény vonulat közötti viták során – a kezdeti bizonytalansága után – neki is állást kellett foglalnia. Ennek során egyre jobban eltávolodott, a később eretnekké is nyilvánított, ókeresztény szektáktól, és lassan a Pál-i vonulat képviselője lett.
Ugyanakkor azonban műveiben lépten-nyomon, mégis találkozunk a manicheusok, a markioniták, és bardaisaniták írásainak egyes kitételeivel.
Ezen összetett ismérvek alapján vált Ephrem, a korai keresztény irodalom legnagyobb költőjévé.


Írásai között volt megtalálható, a szír keresztények bibliájának tartott írása is, amelynek egy részlete joggal keltheti fel ismét a mi érdeklődésünket is!
Ez a bizonyos rész ugyanis, a Kincsesbarlang című apokrif irásában található, és ebben Nimród ajándékot ad az őstudósnak Jóntón-nak, Nóé fiának.
Ez a Noé negyedik fiáról szóló legenda mind a keleti, mind a nyugati kereszténység körében ismert volt.
Az örmény Ádám-könyve pedig Manitum névként közli, amely a Jóntón-nal azonos hagyományból ered.

Ezt, a messze keleten élő Jóntón-t, az asztrológia feltalálójaként említi a 11. századi arab keresztény szerző, Salomo Bassoranus munkája, A méh könyve is, és több más szír forrás…
Nyugat-Európába pedig ez a hagyomány, a Kincsesbarlang egy görög nyelvű kivonaton, Pseudo-Methodius munkáján, keresztül jutott el.
Ennél a Methodiusnál, Jóntón hazájaként Khorászán szerepel, ahonnan a pártusok ősei is származtak. (Magyarul: A törzsek származásáról, avagy a kincsesbarlang, ford. Ormos István, Prométheusz könyek 8, Helikon, Budapest, 1985.)

Ebben a Kincsesbarlangban ezt írja Szent Efrém:

" Nimród Jókdórába, Nód országába ment, s midőn az Atrasz-tóhoz ért, ott találta Jóntónt, Noé fiát.
Leszállt, megfürdött a tóban, áldozatot mutatott be, és leborult Jóntón, Noé fia előtt.
Így szólott hozzá Jóntón:
"Te király vagy, mégis leborulsz előttem?"
Nimród így felelt:
"Hiszen a te kedvedért jöttem el idáig!"
Ott maradt nála ezután három évig, ez a Jóntón pedig megtanította Nimródot a bölcsesség és kinyilatkoztatás könyvére, majd így szólt:
"Menj, és ne térj vissza hozzám !"

Így, útra kelt kelet irányából, és jövendölni kezdett ezen nagy kinyilatkoztatásokból.
Idasér, a pap, aki a földből felszálló tüzet szolgálta, látván, mily ősi és magasztos titkokkal foglalkozik Nimród, könyörögni kezdett a tűz körül, hogy tanítsa meg Nimród a tudományára…
[...]
Nimród erős városokat épített keleten, Bábelt, Ninivét, Reszainát, Szeleukiát, Ktészifónt és Ádorbajgánt, és továbbá három erődöt emeltetett…"

Fontos ezzel a szent Efrém idézettel kapcsolatban (és erre majd emlékezzünk vissza a későbbiekben), hogy ugyanígy a Biblia Teremtés könyve szerint is, Káin, miután eltávozott az Úr színe elöl: ezután "Nód földjén lakott, az Édentől keletre" [Ter4:16]

Szent Efrémről továbbá ismert, hogy műveit szír nyelven (kelet-arameus dialektusban) írta, amelyekben ötvözte a teológiát és a költészetet.
Ezzel a nyelvvel kapcsolatban, azonban ismét meg kell szakítanom az eddigi témát, mivel az arámi nyelvről az az általános, ma uralkodó vélemény, hogy a zsidó nyelv egyik dialaktusa.

De nézzük meg, kik is voltak ezek az arámiak!
Az asszír szövegek az i. e. 14. század óta írnak az ahlamú-król, akik a modern kutatás szerint az arámiak egyik törzsével azonosak. Ezek lassan átvették a térség kereskedelmének irányítását, s az Kr. e. 8. század elejére nyelvük, az arámi (pontosabban óarámi) lett a térség legfontosabb közvetítő nyelve.
A korábban itt beszélt nyelvek lassan feloldódtak benne és összeolvadtak vele.
Közeli rokonaik voltak a dél-mezopotámiai kháldok (kháldeusok), akiknek az uralkodói dinasztiája alapította meg később az Újbabiloni Birodalmat.
Nagy Sándor hódításait követően a görög nyelv nagyrészt kiszorította az arámit, de a görög-római korban még mindig elterjedt volt, és Jézus is e nyelven beszélt.
Vagyis az akkori galileai területen az arameus nyelvet beszélték, amely nyelv – annak ellenére, hogy 2000 év telt el azóta, ellentétben az általános hiedelemmel – George M. Lamsa (3.c) asszír író (1892−1975) szerint – még ma is változatlanul létezik.
Ez a G.M.Lamsa pedig teológus doktor, ismert bibliakutató, valamint bibliafordító volt, aki lefordította az ún. Peshitta Bibliát (3.d) arámiról angol nyelvre.
Erről ő így ír "Az evangéliumok arameus nézőpontból" c. könyvében:
"A mai arámi nyelv, amelyet az író naponta beszél, jobban megfelel Jézus és tanítványai köznyelvének, mint bármelyik kifinomultabb kifejezés az írott arámi nyelvben."

Majd még ehhez hozzáteszi:
"Továbbá, Jézus nem galileai arámiul beszélt, hanem káldeai arámiul."

Mindez azt jelenti, hogy Galilea egykori területén tehát Jézus idejében, a zsidókon kívül, nagy többségben lakott egy más nemzetiségű nép is, amely az aráminak nevezett nyelvet beszélte. Erről a nyelvről viszont ma már tudjuk, hogy ez valójában nem a zsidó nyelvnek volt az egyik dialektusa, hanem éppen ellenkezőleg: az arámi nyelv volt a Mezopotámiában használatos agglutináló nyelvnek, az akkori  Palesztinában használt dialektusa.

Tehát, ezen a nyelven beszélt és prédikált Szent Efrém is.
Ezeket a prédikációit prózában és versekben írta. Fő tudományos érdeklődése a Szentírásra irányult, dogmatikai és erkölcsteológiai műveket írt, amelyekben a kora teológiai kérdéseit ültette át az arámi hagyomány fogalmaira. A görög filozófia és annak fogalomtana számára nagyrészt idegen volt, Isten titkát inkább nyelvi képekben és szimbólumokban fogalmazta meg.
E szimbólumok gazdag nyelve a Bibliából és a természetből táplálkozott, amely számára a kinyilatkoztatás második forrása volt.
Így nemcsak a kortársaira volt nagy hatással, hanem a későbbi, egyházi theológusokra is, mint többek között Szent Jeromosra (340-419) is, aki például oly annyira a hatása alatt állt, hogy a halála előtt azt vizionálta, hogy mintha Szent Efrem kezéből kapná meg az Eucharisztiát (vagyis a Szentostyát).
Ezt például Domenichio Zampieri (1581-1641) a festményén, amit a Vatikánban őriznek, meg is örökítette.

Ezzel kapcsolatban, talán nem érdektelen most röviden erre a Szent Jeromosra (vagyis latin nevén Hieronymusra), és ezzel a Kárpát-medencére, illetve Pannoniára is itt kitérni.

Ugyanis ő szintén, éppen úgy, mint egy másik egyházatya (Szent Eusebius) is, a Kárpát-medence szülötte volt.

Ez a másik egyházatya, Szent Euszebiosz, tehát ugyancsak Pannóniában, a Kárpát-medence déli részén fekvő egykori püspöki székhely, Cibalae (ma Vinkovce), püspöke volt.
Később, Valerianus császár uralkodása alatt máglyán vértanúhalált szenvedett (4.a), és így ő a  mi Kárpát-medencénk első vértanúja.

Csak megjegyzem – a teljesség kedvéért –, hogy ezek a Kárpát-medencei keresztényüldözések Diocletianus idejében (4. sz. első évtizede) egyre fokozódtak. Különösen Pannonia déli részén, Sirmiumban. Az üldözések során a kivégzéseket látványosan hajtották végre. Általában a környékről Sirmiumba vitték kivégezni a keresztényeket. Ezek részben püspökök, papok és diakónusok voltak a családtagjaikkal együtt.
Nevük részben fennmaradt: Iraeneus, Demetrius (Dömötör), Romulus, Timotheus, a hét szűz, Syneros kertész Sirmiumból, Silvanus (az erdész?), és sokan mások.(4.b)
De volt akit Saváriában (Szombathelyen), vagy máshol végeztek ki, mint például Quirinus sisciai püspököt, és Basillát a szűz leányt, valamint a négy megkoronázott kőfaragó vértanút. Ezek látszólag mind rómainak tűnő latin vagy görög  nevek, de ezek nem mások, mint a keresztségben kapott neveik, mint például a Timotheus név is, amely görög eredetű szó, és ami  imádd az Istent  jelentésű (timan = imádni, tisztelni,  theós = Isten)

De pont így volt ez az kereszténység Pécs városával kapcsolatban is.

Mert ennek a városnak a lakossága a 2–3. századtól a kereszténység keleti rítusának (az ariánizmusnak) a híve volt, és itt már minden bizonnyal a 3. – de biztosan a 4. században – egy ókeresztény templom is állt, mellette pedig egy nekropolisz is létezett.

Ezt a mai kutatók közül, sokan nem találják különösnek -- kioktatva hozzátéve --, hogy akkor ez Pannónia, a Római Birodalom része volt és ott, Rómában már akkor ismert volt a kereszténység.
Csakhogy ne felejtsük el, hogy itt, Pannóniában – távol a birodalom centrumától – "római részről" javarészt csak katonák éltek a kihelyezett erődítményekben. Ezek a katonák pedig – még a hivatalos történettudomány szerint is – köztudottan a Mithrász vallás hívei voltak! És ezt bizonyítja Vágási Tünde 2014-es dolgozata is. (4.c)
Ugyanakkor azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy ebben a provinciában élt a mi Kárpát-medencei ősnépünk "alap-lakossága" is, amelyet a római hadigépezet valamivel korábban leigázott, amikor országukat a Római Birodalomhoz csatolta…
Tehát a Kárpát-medence őslakosságának ez a déli része (amely a mai magyarságnak szintén az egyik részét képezi) ebben az időben már keresztény volt…

Vagyis, ez az "alap-lakosság" volt keresztény, nem pedig a rómaiak! Ne keverjük össze a tényeket!

És ezek, az itt lakók (a mai Pécs környékén), számszerűen sem lehettek kevesen, mert számukra itt nem kápolnát, nem templomot, hanem egy székesegyházat építettek!

Ehhez még annyit kell hozzáfüzni kiegészítésként, hogy a 324-es niceai zsinat után az itteni papok és püspökök is részt vállaltak a római Keresztény Egyház és az arianizmus közötti vitában… Ursicinust és Valenst, akik 330-tól (a Duna és a Száva találkozásánál fekvő) Singidunum, valamint Eszék (Mursa) püspökei lettek, még korábban, 326-ban, (a Pannóniától délre elterülő) illiricumi számüzetésük során, még személyesen Ariánus is tanította !
Eszerint a Kárpát-medencei keresztény papság nagy valószínüséggel csatlakozott az ariánizmushoz, amire abból is tudunk következtetni, hogy a 350-es évek elején Szt. Mártont éppen az ariánus papok űzték el Savariából (4.d) 

Tehát láthatjuk, hogy a Kárpát-medence pannoniai területe, a theológiai vitáknak szintén az egyik gyújtópontja volt.

Így nem is lehet véletlen, hogy szintén ezen a területen tünt fel, a másik nagy egyházatya Szent Jeromos, vagyis Hieronymus is, aki tehát ugyanígy a Kárpát-medence szülötte volt, mert 347-ben Pannóniában, Horvátország határán, a mai Csáktornya közelében született…

Ennek a Szent Jeromosnak, vagyis Hieronymusnak, a számtalan írása között a legfontosabb a Biblia latin fordításának a korrekt átírása volt, az eredeti görög szöveg alapján, amelyet Vulgatának neveznek, és ami azóta is érvényben van. Szent Jeromos élete végéig aszketikus szerzetesi életet élt.

Bibliatanulmányait Nazianzi Szent Gergelynél folytatta, és igen szoros kapcsolatban volt az előzőkben már említett, Szent Vazullal is, aki ennek a Nüsszai Szent Gergelynek volt a testvére.

Azonban, azt sem felejthetjük el, hogy éppen ez a Szent Jeromos volt az is, aki Kr. u. 399-ben, amikor már a zsidó többségű Betlehemnek volt püspöke, Epiphanius ciprusi püspökkel közösen, eretneknek nyilvánították a szkítákat a kereszténységük miatt, aminek az oka, a zsidó Tórától mentes, ariánus hitük volt.

Mindez pedig alig négy évvel a Római Birodalom kettészakadása után történt.
A nyugati rész ekkor már az ún. páli, vagyis az inkább héber alapokra épült kereszténység követője volt, a keleti részben azonban – Bizánc-központtal –, még élt (egy ideig) a kereszténység e másik vonulata.
Itt Nesztoriosz püspök volt ennek az ariánus irányzatnak a vezetője, aki – az 5. sz. közepén bekövetkezett – haláláig eredményesen tudta azt védelmezni és, ha nem is évszázadokra, de hosszú időre szólóan, élettel is tudta azt megtölteni.

Pár évvel a halálát követően – ami az arianizmus végét is jelenthette volna –, azonban színre lépett Atilla, a szkíta (hun-magyar) uralkodó, akit a nyugat-európai kolostorok történetírói "isten ostorának neveztek".
Ez nem is volt alaptalan, mert mint a jó pásztor, ő is ugyanígy igyekezett Nyugat-Európát visszatéríteni az ősi, szkíta-ariánusi kereszténység vallásába, amelynek szimbóluma nem a megfeszített Jézus volt, hanem a keresztről leszálló és a világot magához ölelő, feltámadt Krisztus...
Mint, ahogy ez a szobám falán is így látható.

Atillát a halála, ugyan meggátolta e grandiózus tervének véghezvitelében, de annyit tudunk, hogy előtte, 452-ben – az itáliai hadjárata során –, Róma alatt még találkozott II. Leó pápával, a nyugati kereszténység fejével. Azt, hogy ekkor miről egyeztek meg, arról csak találgatni tudunk, de annyi azért bizonyos, hogy Itáliában ezután még az 5. évszázad végén is építettek ariánus hitű templomokat, amelyek egyikét, a ravennai "ariánus keresztelőkápolnát", és annak mozaikfreskóját, még ma is megcsodálhatjuk. Ez pedig – az Atilla halálát követő –, több mint 100 évig, egészen 561-ig a környék ariánus hitű keresztényeinek a birtokában is maradt…

Ezek után, érdemes itt megint felhívni a figyelmet egy magyar összefüggésre, mégpedig a magyar Pálos Renddel kapcsolatban.

Mert ennek az egyetlen, magyar alapítású rendnek, a Pálos Rendnek, az alapítója Szent Özséb volt, akinek ez a rendi neve, görögül éppen Euszebioszt jelent (!)

Ez pedig megint csak nem lehet véletlen!

Ugyanis, az egyik névadó szent, akiről a szerzetesi nevét vette, egészen biztos az ariánus hitű Nikomédiai Euszebiosz volt.
Róla fontos megjegyezni, hogy az ő révén lett meggyőződéses keresztény Nagy Konstantin császár nővére, aki viszont később, császári öccsének a kereszténnyé válásában játszott fontos szerepet.
Neki köszönhetően, 337-ben ez az Euszebiosz meg is keresztelhette Nagy Konstantin császárt… Ez pedig igen nagy horderejű esemény volt, mert, mint ismeretes, a császár ezután hivatalos vallássá tette a kereszténységet az egész Római Birodalom területén. Végül pedig ezt az Euszebioszt 338-ban, 3 évvel halála előtt, megválasztották az egykori Bizánc – a Nagy Konstantinról elnevezett Konstantinápoly – püspökévé is.
A sors iróniája, hogy Nikomédiai Euszebioszt, bár mélyen vallásos és szent életű ember volt, mégsem avatták szentté, mert – a később eretnekségnek nyilvánított – arianizmus híve volt…

De, ugyanígy szerepet játszhatott Özséb névválasztásában – a már említett – pannóniai születésű Szent Euszebiosz is.

Mint ahogy harmadikként, éppen így névadó szentnek számíthatott nála, az előbb említett – és ugyancsak a Kárpát-medencében született – Szent Jeromos is, aki szintén ezt az Euszebiosz nevet viselte.
Ugyanis az ő teljes rendi neve Sophronius Euszebiosz Hieronymus volt.

Tehát a pálos rend alapítójának Özsébnek a névválasztása nem volt véletlen, hanem ellenkezőleg, ezt nagyon is tudatosan, erre a három szentre hivatkozva vette fel...
Mert ezzel jelezni kívánt valamit!
Azonban – és minden bizonnyal pontosan  ezért –, mint ahogy az ariánus Nikodémiai Euszébioszt sem, ugyanígy a magyar pálosok megalapítóját Özsébet (Euszébioszt) sem avatták szentté, sőt boldoggá is csak a 21. században, mert a katolikus egyház nevében hivatalosan (!) csak 2009. február 8-án vette fel őt XVI. Benedek pápa, a boldogok sorába.
Így ő az egyetlen olyan nagy rendalapító a kereszténységben, aki bár a rendjét 1309-ben alapította, azonban a római egyháztól, vagyis a pápától, még 700 év után sem kapta meg a szent jelzőt, miközben pedig a rendnek a 15. század végén Magyarországon, már körülbelül 900 tagja volt, akik 130 kolostorban éltek.

Ennek a különös helyzetnek az okakánt, minden bizonnyal, a pálosoknak a többi rendtől eltérő, az ősi tudásról alkotott különböző felfogása is közrejátszhatott (amire a következőkben még kitérek!)

De ugyanígy nem avatták szentté, a szintén pálos, boldog Báthory László (1420–1484.) szerzetest sem, aki pedig életét 1437-től egy barlangban töltötte, és elmélyült munkával 1457-re, a teljes Bibliát lefordította latinról magyarra, és ezzel megalkotta az első teljes magyar katolikus Bibliát.
Ez azért volt jelentős, mert az előtte, 1441-ben megjelent, ún. Huszita Biblia még csak részleges fordítás volt, és – mivel maga Husz János is eltért az egyház által képviselt irányzattól, és az egyházi reformok szószólója lett – ezért az ún. Szalkai-féle ferences krónika tanúsága szerint, ez a Biblia is eretneknek számított.

Különös egybeesése a véletlennek, hogy mind a két – a Biblia fordításával foglalkozó szerzetes – Szent Jeromos és Boldog Báthory László is, a Kárpát-medence szülötte, vagyis pannóniai származású volt.

Szent Jeromos ugyanis I. Damáz (Damasus, 306–384.) pápa felkérésére – mint már említettem – az akkori latin újszövetségi Bibliát, az ún. Vetus Latinát összevetve más latin és görög fordítások adataival, azt újra lefordította latinra, amit azután a 13. századtól Vulgatának neveznek.
Majd, ugyanígy 385-ben, az eredeti görög Septuagintát (vagyis a héber nyelvű Biblia Kr. e. 300-ból származó görög fordítását), a régi, héber nyelvű szövegeket felhasználva, az Ótestamentum eddigi – meglehetősen hibás – latin fordítását is átjavította.

Így, az akkori művelt Európa, ettől fogva a régi latin szövegek hibáit kiküszöbölve, az akkori modern latin nyelven olvashatta a teljes Bibliát.
Ezzel tehát Jeromos elősegítette a Biblia elterjedését a művelt európai kultúrkörökben.

Boldog Báthory László pedig, szinte ennek folytatásaként, tíz évszázaddal Szent Jeromos után, ugyanezt a Bibliát (vagyis a Vulgatát) – Európa szárazföldi részén elsőként – már egy élő, európai nyelvre, éspedig a magyarra fordította le, amelynek teljes szövegével 1456-ban készült el.
Ezzel pedig elérte, hogy Isten igéjét, ne csak a latinul tudók érthessék és tehessék magukévá, hanem az, a szélesebb nép körében is érthető legyen.

Ezzel pedig tetemesen megelőzte a német származású Luther Mártont, akiről ugyanakkor az indogermán köztudat úgy tartja – és ezt ki is hangsúlyozza –, hogy Európában elsőként ő fordította le a teljes Bibliát egy élő nemzet nyelvére (!).
Pedig Luther az Újszövetség fordítását 1522-ben, az Ószövetségét pedig 1534-ben fejezte be, és jelentette meg. Ez azt jelenti, hogy Báthory magyar Bibliája több mint 100 évvel előzte meg Luther német bibliafordítását! (4.e)

Ha most innen, ismét visszatérünk Szent Efrén 4. századi munkásságára, akkor azt is meg kell említeni, hogy ő is, ugyanúgy, mint a már említett gnosztikus filozófus Bardesanes, egyházi himnuszokat és énekeketis írt.
Hitének hirdetése során ezzel Szent Efrém átvette theológiai ellenfeleinek módszereit, akik a vallási tartalmakat a zene segítségével terjesztették az emberek körében. Ügyességben, zeneiségben és sikerességben felülmúlta társait, amiért a "Szentlélek hárfása" megtisztelő címetérdemelte ki. (4.f)
(Ennek nívós  bemutatására alakult meg a magyar Szent Efrém Férfikar, amely egyik előadásának linkjét, e dolgozat végén lehet majd  megtalálni.)

A számtalan költői és zenei, valamint irodalmi művei közül a fennmaradt jelentősebbek:
a "Himnuszok a paradicsomról" és a "Himnuszok az eretnekségek ellen" vagy az asztrológia ellen a hit védelmében írt művei, valamint "Himnuszok a hitről", és több himnusz az egyházi ünnepekről, a böjtről, a gyógyulásról, és a szüzességről. A legismertebbekpedig a Máriát dicsőítő énekei.

A gyógyulás, a zene és a vallás kapcsolatával összefüggésben meg kell említeni, a mindezekre ható orphikus befolyást.
Ugyanis az orphikusok a nevüket Orpheusról kapták, aki költő, zenész és gyógyító is volt egy személyben.
Ő volt az, aki a felesége után lement az Alvilágban (ugyanúgy, mint többen is a mitikus elődei közül, mint például a sumér Gilgames is a barátja után, vagy mint 4000 éve Inanna is a szerelme Dumuzi után, vagy ahogy a görög, ittakai Odüsszeusz is eljutott az Alvilágba, hogy ott találkozzon anyja szellemével), de Orpheus onnan a feleségét, szintén nem tudta visszahozni.
Azonban, ekkor ott tudta meg mi a betegségektől való szabadulás és a szenvedő lélek megváltásának módszere.
Visszatérve az emberek közé az orphikusok vallásalapítójává vált.
Ezek alkoholt nem ihattak, vegetáriánusok voltak és az életükben fontos szerepet játszott a zene. Különösen a zenével történő "álomba ringatás", amely során, spirituális úton igyekeztek a betegségeket gyógyítani.
Ezekhez a gyógyításaikhoz tartoztak többek között a ritmikus hang-gyakorlatok, amelyek során az énekelve kiadott hang szabályozta a légzést, ami így a gyógyulás szolgálatában állt.

És most itt rögtön vissza kell emlékeznünk arra, amit Szent Efrémnél olvashattunk, hogy Nimród Nód országába ment…
Mert pontosan így, a Biblia Teremtés Könyve szerint is, Káin  "Nód földjén lakott, az Édentől keletre" [Ter4:16]
Majd Káin ezután itt alapította meg azt az országát, ahol majd ő, és később az ő leszármazottai is, uralkodtak.
Többek között ilyen leszármazottja volt Tubál-Káin is, az "ércmegmunkálás őse", a kovácsok "ősapja" –, ahogy ezt a Biblia is a tudtunkra adja.[Ter4:22]

Ezen fémek – vagyis a réz, és ezt követően majd később a vas – megmunkálásához hőre van szükség. Az ércekből kohókban olvasztották ki a nyers fémet, amelyet aztán öntéssel (pl. nyílhegyek), illetve kalapálással, vagyis kovácsolással munkáltak meg, mint az például a kardok esetében történt.
A kalapács ütései hatására a fémben deformáció keletkezik, amely az ütések ismétlődése közben hővé alakul. Ez, az így keletkező hő teszi lehetővé a fém hajlítását, illetve formálását.
Azonban e kalapálás közben a fémben rezgések is keletkeznek, melyek – a fém fajtájától és a kalapács nagyságától függően – különböző hangokat eredményeznek:
csilingelést, csengést, kondulást.

Így érthető, hogy a kovácsműhelyben a fújtató működtetése, a fém ütemes kovácsolása és a kalapácsok változó súlya miatt, különböző hanghatások jönnek létre.
Ezért tartották a görögök, a Frígiában bányászként és kovácsként élő daktilusokata "legzenésebb" népnek.
Majd, e kovácsmesterséget űző nép nevéből született meg később, a verselés elméletében használt metrikus mérték, a daktilus kifejezése.
Ez a verslábak ritmikus ismétlését jelenti, egy hosszú és két rövid szótag alakjában, amely különösen Homérosz költeményeinek hexameteréiből ismert.
Ez a ritmikus ismétlődés emlékeztet a névadó nép, metál feldolgozóinak kovácsolási ritmusára, amelyet a mágikus kovácsmesternek az üllőn fekvő fémre mért súlyosabb kalapácsütése vezet be, amit rögtön követ a két segédje, kisebb kalapáccsal rámért rövidebb ütése, így alakítva ki az "egy hosszú" és "két rövid" daktilus ritmusát.

A zenétől pedig már csak egy lépés a tánc, amely történhetett a kardkovácsok készítette fegyverrel is.
Sztrabón (Kr.e. 63 - Kr.u. 23.) szerint, e fegyveres, eksztatikus táncosok közé tartoztak mindenekelőtt a krétai kuréták, a koribánok, a kabirák, a telkínok és érthető módon az idai daktílok.

Hangszerük a keretes dob és a tympanon, valamint a kymbala volt – amely utóbbi a nálunk, magyaroknál, a még ma is használt, CIMBALOM egyik fajtája volt –, és melyek megszólaltatása akkoriban, az orgiasztikus táncoknál töltött be szerepet.

Mindebben tehát kovácsmesterség és a zene mágikus kapcsolata is megtestesült, amely viszont az akkori elképzelés szerint, a kovácsnak a gyógyítás művészetében is szerepet biztosított. Mert a zene és a gyógyítás között már ősrégi kapcsolat állt fenn, mint ahogy azt még ma is láthatjuk a természeti népeknél. Erre a mitikusnak mondható kapcsolatra jó példa a már említett orphikusok tevékenysége.
Ugyanez nálunk magyaroknál, a javasasszonyok kántálva elénekelt ráolvasásaival maradt fenn, míg a kovácsoknak – az előbb említett – gyógyító ténykedése pedig, mind a mai napig, a hazai "csontkovácsainknál".
Ezek a magyar csontkovácsok azonban még jó száz évvel ezelőtt, végeztek más és komplikáltabb kezeléseket is. Ilyen volt például a Szécsényben élő hályogkovács tevékenysége is, akinek a nevét és munkáját Mikszáth Kálmán a "Hályogkovács" c. novellájában, így örökítette meg:

"Lakott az én gyermekkoromban a mi vidékünkön egy Strázsa János nevű kovácsmester, kinek a keze olyan könnyű volt, mint a hab, úgyhogy a legcsodálatosabb szemoperációkat tudta végezni, olyan ügyesen, hogy a híre elszárnyalt egészen Kassáig–Pestig. Különösen a zöld hályogot tudta megoperálni, melyet pedig az akkor híres Lippay sem tudott."

Mivel a kovácsok sok más különös dologhoz is értettek, így hazánkban őket sokfelé a falu eszének és a falu bírájának is tartották.

Bátran kijelenthetjük, hogy mindez a mi magyar őseinknél egy hosszú mitikus hagyományra tekint vissza,  mert ennek gyökerei egészen Mezopotámiáig nyúlnak vissza.
Ugyanis Hunor-Magor testvérpár vérvonala Nimródon keresztül visszavezet Tubál-Káinig, vagyis a bibliai ősidőkig, ahol ez a Tubál-Káin az ércmegmunkálás mitikus őse és mestere volt.
És ettől a Káintól származott a későbbi káiniták szektája.

Hogy ez most miért fontos, azt rögtön megérthetjük az "Ádám és Éva élete" (Vita Adae et Evae), vagy a "Mózes apokalipszise" (Apocalypsis Mosis) című, tartalmilag egymással szorosan összefüggő héber apokriph írásokból, amelyek Ádám és Éva életével foglalkoznak miután elhagyták a Paradicsomot.
Így tartalmukkal nagy hatást gyakoroltak a korabeli irodalomra. A pontos keltezésüket nehéz meghatározni, mivel csak különböző kéziratokban maradtak fenn, amelyek más-más időpontokból származnak.
A legrégebbi kéziratok az 1. vagy 2. századra datálhatók, azonban, mivel az apokrifokhoz sorolják őket, nem tartoznak a keresztény Biblia kánonjához.
Ezekben a héber apokrifokban az emberiség ősi titkos ismereteit Ádám után Éva közösen birtokolják, amit végül Éva, a halála előtt, átadott a fiainak. Mégis, ennek ellenére (!) az irat, e tudás örökösének egyedül Szétet – az izraeliták ősét – nevezi meg, aki ezt, az írások szerint, fel is jegyezte két táblára.


És lám, éppen itt van az alapvető különbség a káinaiták által ápolt örökséggel szemben.

Mert ők, az előzővel ellentétben, azt tartják – az általuk örökségként kapottak alapján –, hogy nem Ádám, hanem csak egyedül Éva volt ezen ősi tudás első, és egyetelen birtokosa.
A hagyományuk szerint, ugyanis ezeket az ismereteket Éva nem Ádámmal közösen kapta – ahogy pedig ezt, ez az említett héber apokrif leírja –, hanem ő ezt még az első férjétől, ENKI-től kapta.
Ő pedig, mint köztudott, a sumér isteni-kar egyik fő tagjaként, egyben az isteni tudás birtoklója volt, és így tudta ezt ő átadni Évának.

A mezopotámia ékiratok ezen kívül, még azt is leírják, hogy őt Enki, Ninkursággal (Ninhursanga) közösen, agyagból teremtette meg, majd a Nintu nevet adta neki, aminek jelentése: "minden gyermek anyja" (ami megfelel a bibliai Éva szerepének). 
Azonban ezután Enki, ezt az általa megalkotott lányt megkívánta, és így ebből a frigyükből megszületett később kettőjük gyermeke, Káin (vagyis Q-ain)…

Majd csak végül,  ezután lesz, ennek az Ewa-Nintunak (Évának) a férje, Adamu (Ádám), amely sumérul "emberiséget" jelent (vagy pedig az 'Aw-dam' formájában: vért, vérvonalat mutatni jelentéssel).
Mindez, ezek után, így került be, mégpedig kezdetnek, a héber Torába és a kanonizált, keresztény Ószövetségbe.
Majd ezekben, ettől a kezdettől elindulva, folytatódik Ádám és Éva története... És születnek meg majd ezután kettejük gyermekei is, többek között Ábel, és Szét is, valamint a többi – a bibliában is szereplő – héber leszármazottuk.

Tehát a kainiták szektája szerint, Káin ezeket a rejtett ismereteket a saját szüleitől, Enkitől és Évától örökölte.
Vagyis ez így, explicit nem az a tudás volt, amelyet Szét örökölt a szüleitől, az "Ádám és Éva élete" és a "Mózes apokalipszise" írások alapján !
Káinnak ezzel az ősi és az isteni tudással való kapcsolata, a korai időkben még általánosan ismert lehetett, mert ezt a Kr. u. 4. században élt Szalamiszi Epiphaniosz egyházatyánál is megtaláljuk.  
Ő ugyanis a híres ún. kainita gnosztikus szektáról írva megemlítette, hogy ezek még a Kr. u. 2. században is tevékenykedtek, és Káint a tudás és a szent felismerés hordozójának tartották.

A héber Tora és a Biblia Ószövetségének további része ellenben, ezek után már csak arról informál bennünket (mégpedig egész röviden) , hogy Káin (Éva első fia) ezt követően az Édentől keletre települt le.

Mindezek alapján, történelmi tényként elmondhatjuk, hogy éppen ez a Káin lett a későbbi sumér-mezopotámiai városállamok királyainak az őse, és mint az előzőkben láttuk, ehhez a hatalmát és tudását éppen az apja, a sumér isteni kar ENKI-je révén kapta meg.

Káinnak ezt az északkeletre költözését, nemcsak a Biblia örökítette meg, hanem a jóval régebbi sumér agyagtáblák is.
Ezek egyike a BM 74329 katalógusszámú, amelyet a British Museumban őriznek, és amelyet A. R. Millard és W. G. Lampert fordítottak le.
Ez a tábla beszámol egy "kivonuló" csoportról, melynek tagjait ez a feljegyzés "ekés embereknek" nevezi. (Köztudott, hogy Káint szántó-vető emberként tartják számon, ellentétben pásztorkodó testvérével, Ábellel).
E keletre vonuló földművesek pedig, miután elérték Dunnu (5) területét, vezetőjükkel – ezen agyagtábla ékírásos szövege szerint – "akit Ka´in-nak hívtak", egy várost alapítottak, amelynek közepén egy "ikertornyot" építettek.
Vagyis:
"…[aztán] épített egy várost Dunnuban egy ikertoronnyal, [majd] Ka´in magához vette az uralmat a város felett."

Ezzel kapcsolatban tudni kell, hogy Dunnu a mitikus dinasztiájáról volt ismert.
Erről a dunnui (vagy harabi) dinasztiáról egy ősi mezopotámiai elbeszélés alapján értesülünk, amelyben az egymást követő isteni generációk (ugyanúgy, mint az egyiptomi fáraók) incesztussal, vagyis testvérek közötti házassággal, maradtak fenn, és tartották meg (isteni) vérvonalukat.
Végül ez a társadalmi viselkedésforma, Nusku és Ninurta korában szűnik meg, akik békésen felosztották egymás között ezt az isteni királyságot.Tehát ebben az ősi városban – mint azt a BM 74329 katalógusszámú agyagtábla írja – vette magához Ka´in az uralmat.

 Ezzel a Ninurtával kapcsolatban elmodhatjuk, hogy ő egy olyan mitológiai alak, aki úgy a sumér és akkád szövegekben, mint a Bibliában is megjelenik. A mezopotámiai mitológiában ez a Ninurta a harc, a vadászat és a déli szelek istene.
Az Ószövetség pedig Nimrod néven, hatalmas vadászként és olyan városok alapítójaként írja le, mint Babilon és Assur.
A legelterjedtebb elmélet szerint Ninurta és Nimrod ugyanaz a figura, mert Ninurta a mezopotámiai istenség, Nimrod pedig annak a bibliai megtestesítője.

Tehát így, ismét eljutottunk a magyar őstörténethez!

Így azokat az ősi ismereteket, amit Káin az anyjától, Évától (valamint "isteni apjától" ENKI-től) kapott, érthetően kiegészültek azzal a tudással, amelyet ebben a – szintén isteninek nevezett – városban megszerzett.
Vagyis, ez volt az a bizonyos titkos tudás, amiről a Kr.u. 4. században – a fent említett – Szalamiszi Epiphaniosz egyházatya is megemlékezett, a kainita gnosztikus szektáról írva.

Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy ezen ismereteit Káin elsősorban a saját leszármazottainak adta át.
Így jutott ez el a mezopotámiai uralkodók nemzedékein át, majd pedig -- mint láttuk -- Nimródon, Hunor és Magyar apján,  keresztül a mi, magyar királyi őseinkhez is, amelynek hordozója – véleményem szerint – 1309 után, a Pálos Rend és annak mindenkori generálisa lett.
Mindaddig természetesen, amíg azt II. József osztrák uralkodó fel nem oszlatta, tagjait szét nem züllesztette, értékeinek elkobzása és könyvtárainak szétosztogatása közben.

Azt hiszem, itt kell keresnünk az okát annak is, hogy miért nem lett a rendalapító Boldog Özséb (Euszebiosz), a szentszéktől még mind a mai napig szentté avatva!

Lám, így állt össze az a szinkretikusnak tűnő kép, amely a címben szereplő, Szent Efrénen és annak korán, valamint az azzal összfüggő kapcsolatok révén, végül több szálon át,  vezetett el ide hozzánkig, magyarokig.

Befejezésként, a záróképen, Szent Efrén haláláról készült festményt láthatjuk, amely a meteorai Barlaam (Varlaan) kolostorának freskója.

                                                                               7.a-b képek. Efrém halálának freskója, a görögországi (meteorai) Varlaam kolostor freskóján, és a kolostor képe

Végül pedig itt találhatjuk meg azt a linket is, amely bemutatja azt a kórust, amely Magyarországon ápolja Szent Efrém muzikális örökségét.
Ebben most itt egy részletet láthatunk az "Allelujá"-ból – amely koncert az Orientale lumen című sorozatuk része volt –, arab, arámi, görög és magyar nyelven, az ismert orientális zenetudós Abeer Nehme és a Szent Efrém Férfikórus fellépésével.
Ez a videó a budapesti Szent István-bazilikában készült, ami ezzel betekintést enged számunkra, 21. századi emberek számára, hogy mintegy 1600 évvel ezelőtt, milyen is lehetett egy őskeresztény liturgikus ének, a maga egykori orientális hangzásával.
https://www.youtube.com/watch?v=u9fZis4lm-c

(TTG)

Képek

Címkép: Mozaik Nea Moniban, Chios szigetén (11. század) Manuskrip Markiontól, amelyet Egyiptomban a sinai Szt.Katarina kolostorban őriznek (Forrás Christoph Fleischmann: Entstehung der Evangelien, Deutschlandfunk, Aus Religion und Gesellschaft, 16.9.2020.)

2. Árpád-kori, ereklyetartó mellkereszt, amely Máriát és Jézust ábrázolja

3. a-b A nisibisi Szent Jákob-templom külső és belső felvétele (forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/6/61/Nisibis

4. Oltárkép: A haldokló Szent Jeromos viziója, úrvacsorát kap Efrém kezéből, 1730, Domenichino Zampieri 1614-es festménye után, a római Szent Péter-bazilikában. Forrás: Ökumenisches Heiligenlexikon https://www.heiligenlexikon.de/BiographienE/Ephraem_Ephraim_der_Syrer.htm [2025.6.24]

5. A keresztjéről leszálló és a világot magához ölelő Jézus feszülete

6. Tubál-Káin (részlet). A Bibliát illusztráló 42.számú metszet Phillip Medhurst gyűjteményéből, a leicesteri Belgrave Hallban (Kevin Victor Freestone hagyatéka).

7. Freskó: Efrém halál´ról, a görögországi Meteora Varlaam kolostorában

Lábjegyzetek

1. .Ezeknek a kereszteknek a hátoldalán általában a Szüzanya van ábrázolva és mind a két főalakot 4-4 angyal, apostol vagy szent veszi körbe. 

2. Latin fordítása Pseudo-Clemens Recognitiones című művében, görög fordítását pedig Eusebius Caesarea egyháztörténetíró művében találhatjuk.

3.a Forrás: https://mek.oszk.hu/01900/01968/html/index27.html [2016.01.05.].

3.b Készült a GFAhnen 14.0 Genealogieprogramm felhasználásával: [Online] :
https://www.nhv-ahnenforschung.de/Bernhard/LippezurBernhardVIIKekLV/html/nfbaump1208.htm .
és https://www.nhv-ahnenforschung.de/Bernhard/LippezurBernhardVIIKekLV/html/p000104.htm#P1202 [2014. 11. 14].

3.c George M. Lamsa (1892−1975) keresztény szír családban született Észak-Irak (a mai Kurdisztán) területén, ahol még az életmód és a nyelvezet is Jézus idejéből szinte sértetlenül fennmaradt. Így az anyanyelve az a galileai arameus volt, amely szófordulataiban és hasonlataiban szintén változatlanul fennmaradt, és így teljességgel megfelelt 2000 éves elődjének. Egészen az I. világháborúig itt, ezen a területen úgy éltek a nomádok, mint a pátriárkák korában. M. Lamsa 1929-ben, a pennsylvaniai egyetemen kapott állást. Itt kezdte meg az arámi Biblia fordítását. Munkája – egyesek beavatkozása miatt – sok akadályba ütközött. Pl. a négy evangélium kész fordításának a kiadását a chicagói egyetem elutasította. Végül Philadelphiában nagy érdeklődéssel került a piacra. 1940-ben kezdte el az Ószövetség fordítását, amely − elkészülte után − szintén nagy sikert aratott. Munkájának elismerésére enged következtetni, hogy 1964-ben − mint az Asszír Keresztény Egyház megfigyelője −, részt vehetett a katolikus II. vatikáni zsinat harmadik ülésperiódusán. Bibliafordításain kívül több mint 20 könyvet írt és adott ki. 1939-ben megírta az evangéliumokról szóló könyvét, amit német nyelven 2005-ben "Die Evangelien in aramäischer Sicht" adtak ki Lugánóban. Ennek előszavában írta Dr. John P. Harrington etnológus, a washingtoni Smithonian Institut munkatársa a könyvről (részlet): "Az evangéliumokat semiták számára írták. És (az író) Lamsa, nekünk semantikai, vagyis szóértelmezés-oktatást ad... […] A Biblia későbbi európai fordításai a latin és a görög szövegeken alapultak, de mentsvárként egyes tudományos kérdésekben a héber kéziratokhoz fordultak. Ezekben az esetekben azonban az arámi nyelv egyáltalán nem került alkalmazásra. [Az írónak] ez a csodálatos felismerése, amely egy új kulcsot ad a számunkra az Ó- és Újszövetség mélyebb és szélesebb megértéséhez, valamint George Lamsa merőben új nézetei, és ezeknek magyarázatai, a könyv egész tartama alatt le fogják nyűgözni az olvasót.[…] Mert ha mi az Újtestamentumban található arámi szavakat nézzük, Lamsa azt az érdekes dolgot vette észre, hogy minden írott nyelv, éppen úgy, mint az, amellyel a legősibb arámi kéziratokat rögzítették, többé-kevésbé mesterkélt és finomkodó." (John P. Harrington)
(Die Evangelien in aramäischer Sicht. Lugano: Neuer Johannes Vlg. 2005. 473 p. ISBN 3907119037.)

3.d A Peschitta Biblia az arámi nyelvek keleti ágához tartozó szír nyelven megírt Biblia. Ez a szír kereszténység legelterjedtebb Bibliája, és a szír hagyományt követő egyházak standard Bibliájának számít. Legrégebbi kéziratai általában az 5., de egyesek még az 1. századra is visszanyúlnak. Ma az antiochiai szír ortodox egyház és a keleti asszír egyház használja.

4.a Ld. Mathias Fuhrmann: "Allgemeine Kirchen- und Weltgeschichte von Oesterreich…" (1769.) III. könyv, VI. fejezet, 561. old.

4.b Forrás: pannóniai kereszténység ( Magyar Katolikus Lexikon.

4.c ""A pannóniai limes mentén négy légió állomásozott. Ezek létszáma egyenként 6000-6000 fő volt. Ez együttesen tehát mintegy 24 000 főnyi állomány. Mellettük legalább ugyanekkora összlétszámú, kisebb egységek: segédcsapatok (auxiliák) állottak, amelyek a légiók közötti határszakaszokat biztosították. Összességében tehát mintegy 50 000 főnyi hivatásos katonaság gondoskodott a pannóniai limes védelméről", "A két pannóniai provincia kivételes helyet foglalt el a nyugati tartományok között, mind a Mithrász-kultusz, mind a Dolichenus-tisztelet [a katonaistenség, Jupiter Dolichenus. TTG.] tekintetében. Ez a kivételes helyzet éppen ennek a nagy létszámú katonaságnak volt köszönhető. Róma város után innen ismerjük a kultuszok legtöbb feliratos emlékét. A vizsgált feliratok intervalluma a principátus kora, azon belül is elsősorban a Kr. u. 2–3. század…" (Vágási Tünde: Mithras és Jupiter Dolichenus kultuszának feliratos emlékei. Budapest: ELTE. Bölcsészettudományi Kar , Diplomamunka 2014).

4.d Sulpicius Severus: Vita sancti Martini 6, 3-4. 

4.e  Hogy Báthory munkájának úttörő jellegét jobban láthassuk, érdemes röviden felvázolni az európai bibliafordítások időrendjét.
Európa "szigeti" részében, Angliában az első fordítás a 14. században készült el, de ez a hibái miatt nem terjedt el. Ezt követte 1611-ben az ún. "King James" Biblia kiadása, amelyet angol nyelvterületen egészen 1952-ig használtak.
Németországban 1466-ban adták ki Strassburgban az első német nyelvű bibliafordítást, amely szintén hibásnak bizonyult, ezért folyamatosan javításokra szorult.
Ezt követte 1534-ben a Luther-féle bibliafordítás, amely a németek számára azóta is mind teológiai, mind irodalmi szempontból kiemelkedő műnek számít.
Ezzel szemben Magyarországon már a fentiek előtt, 1441-ben megjelent – az előbb már említett – részleges szövegű Huszita Biblia,
amelyet 1456-ban követett a teljes szövegű ún. Báthory-féle bibliafordítás.
A következő magyar fordítás 1536-ban került ki a nyomdából a humanista tudós, Pesti Gábor munkájaként az "Új Testamentum magyar nyelven" címmel. Ennek nyelvezete gördülékeny és jól érthető, ezért hatása ugyanolyan pozitív volt a magyar irodalomra, mint a két évvel hamarabb kiadott, Luther-féle protestáns Biblia a németekére.
Éppen öt év múlva, 1541-ben jelent meg Sylvester János teljes magyar nyelvű Újszövetsége. Alig több mint 20 évre rá ezt követte 1565-ben a protestáns Heltai Gáspár-féle teljes bibliafordítás, majd ismét 25 év múlva, 1590-ben Károli Gáspár fordításában a – protestáns hívők által máig is használt – ún. Vizsolyi Biblia.
Végül pedig ennek katolikus változatát – a latin Vulgata felhasználásával – Káldi György készítette el 1626-ban, amely nyelvében ugyan kissé megújítva, de mind a mai napig a katolikus magyarok Bibliája.

4.. f   Forrás: Ökunomisches Heiligenlexikon, Ephraem der Syrer. https://www.heiligenlexikon.de/BiographienE/Ephraem_Ephraim_der_Syrer.htm [2025.6.25]

5. Dannu jelentése: erős, magas (Lásd: Bácskay András: Orvoslás az ókori Mezopotámiában, 52. old. Pécsi Tudomány Egyetem, Ókortörténeti Tanszék, Pécs-Budapest 2018.)

6. Abeer Nehme libanoni énekesnő és ismert zenetudós. A tarab zene (a libanoni hagyományos zene), a rahbani zene, valamint a maronita, szír ortodox és bizánci hagyományok egyházi zenéje tartozik a repertoárjához. A régi etnikai zene-szakembereként Abeer többek között egy teljes albumot tolmácsolt hagyományos ortodox szír nyelvű énekekből a Szíriai Nemzeti Filharmonikus Zenekarral, I. Ignatius Zakka antiochiai szír pátriárka védnöksége alatt.